Szinte napra pontosan egy éve tartották az első könyvbemutatót, ugyanúgy ahogyan most, akkor is a Szegedi Zsidó Hitközség épületének dísztermében. Fehér folt a magyarországi holokausztkutatásban annak a közel 15-16 ezer zsidó származású magyarnak a története, akiket kényszermunkára a Bécs melletti Strasshofba szállítottak, és dolgoztattak az osztrák fővárosban és annak környékén 1944 nyara és 1945 tavasza között.

Három gyűjtőtáborból – Szegedről, Szolnokról és Debrecenből – szállították a munkaerőhiánnyal küzdő Bécsbe deportált zsidók egy csoportját, mint kiderült: a bécsi polgármester kérésére. Az már a témáról szóló kutatások elején világossá vált, hogy három kötetben dolgozzák fel ezeknek a tragikus eseménynek a történetét – jelezte a csütörtöki rendezvényen Molnár Judit, a szegedi egyetem politológiai tanszékének docense.

A tavaly elkészült és bemutatott Szeged–Strasshof–Szeged-könyv után csütörtökön debütált a Szolnok–Strasshof–Szolnok-kötet, és a remények szerint jövőre következhet a Debrecenből kényszermunkára hurcolt zsidók ausztriai történetét feldolgozó mű. A trilógia ezzel válhat teljessé.

Szolnokon a cukorgyár volt a helyből és környékből deportált zsidók gyűjtőtábora. A négy-ötszáz idénymunkásra méretezett szálláshelyre 4700 embert zsúfoltak össze, ahol tíz-tizenkét napot kellett szörnyű körülmények között eltölteniük, a döntő többségnek a szabad ég alatt. Helyzetüket súlyosbította, hogy a második-harmadik nap esni kezdett az eső, ami öt napig nem állt el.

A tábor őrei elvették a fogvatartottaktól az esernyőket és az esőkabátokat, agyonlövetéssel megfenyegetve azokat, akik ezeket rejtegetik. Az egyik táborlakó visszaemlékezésben olvasható, hogy a „cukorgyár poklának” nevezi a velük ott történteket, amelyekre önmagukban sincs bocsánat.

Rendkívül különösnek nevezte a csütörtöki könyvbemutatón Molnár Judit, hogy a magyarországi levéltárakból szinte kivétel nélkül eltűntek a magyar csendőrség zsidódeportálásokra vonatkozó iratai, ami nagyban nehezíti a kutatómunkát, kizárólag a szolnoki gyűjtőtáborral kapcsolatos dokumentumok egy része található meg. Az irateltűnéseket aligha lehet pusztán a véletlen számlájára írni – derült ki a beszélgetésből.

Szolnokról két vonat indult a deportált zsidókkal. Az egyik Strasshofba, a másik Auschwitz-Birkenauba. A bevagonírozáskor az érintettek nem tudták, hova mennek. Az osztrák fővárosba és környékére kerülő zsidók hatvan–hetven százaléka túlélte a megpróbáltatásokat, míg a megsemmisítő táborokban ez az arány alig érte el a két százalékot.

A csütörtöki könyvbemutatón Frojimovics Kinga beszélt a túlélők visszaemlékezéseiről, mások mellett a később íróként tevékenykedő, a Békés megyei Endrődről a szolnoki gyűjtőtáborba szállított Fenákel Juditéról. Egyik, a deportálások történetét feldolgozó könyvéből idézte, hogy a borzalmakat kislányként átélve úgy hitte, hogy hazatérésük után életük ott folytatódik, ahol azt megelőzően abban maradt.

Viszont a hazatérők zsidókat nem látták szívesen, azzal fogadták őket, hogy „többen jöttek vissza, mint ahányan elmentek”. A Bécsben és környékén kényszermunkát végző deportáltak emberséget és segítőkészséget is tapasztaltak a helyiek részéről, bár nyilván ebben a tekintetben igen vegyes volt a kép – hangzott el Frojimovics Kingától.