A szélért márpedig imádkozni kell, az ellenzéknek is – Szűcs Zoltán Gábor jegyzete

Szűcs Zoltán Gábor

2022. január 11. 12:22

A szélért márpedig imádkozni kell,
az ellenzéknek is – Szűcs Zoltán Gábor jegyzete

Rengeteg kritika érte az elmúlt hónapokban az ellenzéket amiatt, hogy nem elég aktív, belsőleg megosztott, hogy az előválasztás győztese nem képes kézben tartani az ellenzék működését, hogy nagyon problémás dolgokat mond. Egyszóval nagyjából mindent kritika ért és nem mondanám, hogy a kritikák mindig megalapozatlanok. Vagy, hogy akár az esetek többségében ne lenne megalapozott. A kritikák azóta tovább gyarapodtak: mióta két kérdésben az ellenzéki népszavazási kezdeményezés zöld utat kapott, néhányan azt kérdőjelezik meg, hogy ezek elég népszerű kérdések-e, mások azt, hogy van-e elég idő és erőforrás összegyűjteni a szükséges aláírásokat.

 

A többi, nem jogosulatlan panasszal ellentétben a népszavazást ért kritikákat egyáltalán nem tartom megalapozottnak. Sőt, továbbmegyek, kifejezetten jónak tartom az egész kezdeményezést, konkrétan ezt a két kérdést is és őszintén szurkolok azért, hogy ki lehessen írni a népszavazást ezekben a kérdésekben. Több okom is van erre.

  • Az egyik az, hogy a kritikák egy részében nem annyira jól megfogható, érdemi kifogásokat látok, hanem annak a közvélemény-kutatók által is kimutatott alacsony önbizalomnak a kifejeződését, ami az ellenzéki szavazótábort jellemzi.
  • A másik, hogy mind tartalmi, mind taktikai értelemben is jó kérdéseknek látom a népszavazási kérdéseket.
  • A harmadik pedig az, hogy függetlenül attól, hogy mennyire jók vagy rosszak ezek a kérdések, vannak a politizálásnak bizonyos hüvelykujj-szabályai, amelyektől nem lehet eltérni vagy csak nagy veszteségek árán, s amelyek azt mondatják velem, hogy ha már elkezdte ezt a dolgot az ellenzék, nagy hiba lett volna feladni.

 

Mindebből nem következik, hogy a népszavazási aláírásgyűjtés sikerre lenne ítélve vagy hogy mindenképpen előremozdítaná az Orbán-rezsim leváltásának ügyét. Az Orbán-rezsim lényegéből következik, hogy a hatalmi párt az erősebb fél, ezért az ellenzék sikerének feltételei nagyrészt nem az ellenzéktől függenek, hanem olyan tényezőktől, amelyekre nekik vajmi csekély befolyásuk lehet. Az ellenzéktől az várható el, hogy küzdjenek tehetségük és erőforrásaik teljes bevetésével, tegyenek meg mindent. Kicsit olyan ez, még régen a hajósok dolga volt: nagyon sok mindent meg kellett tenniük, hogy esélyük legyen eljutni a vágyott kikötőbe, de a jó szélért azért mégiscsak imádkozniuk kellett.

 

Nézzük most a részleteket és beszéljünk előbb kicsit az ellenzék önbizalmáról!

Nyomon követve az elmúlt évek politikai vitáit, úgy gondolom, senki se fog csodálkozni, ha azt mondom, hogy ha ugyanezeket a kérdéseket a Fidesz tette volna fel, biztosan lennének publicisztikák és elemzések, amelyek arról szólnának, hogy milyen kiváló kérdések ezek, milyen zseniális kommunikációs húzásról van is szó, illetve azt latolgatnák még sokan, hogy miről is akarja a Fidesz elterelni a figyelmet ezzel a kezdeményezésével. Magyarán: sokak számára a Fidesz és az ellenzék lépései egyaránt projekciós felületek, amelyek a konkrét ügyek érdemének megítélése mellett vagy annál is inkább arra szolgálnak, hogy kivetítsük rájuk általános benyomásainkat a Fideszről és ellenzékéről. És miért is ne lenne így? Hogy egy-egy lépés konkrétan mennyire jó vagy rossz, nyilván nem tudhatjuk előre teljes biztonsággal, és ha valaki nem eleve Fidesz-szavazó, éppen elégszer csalódott már a saját meggyőződéseiben, megérzéseiben ahhoz – azt tapasztalva, hogy a Fidesz általa nem szeretett ötletei mégiscsak sikeresek –, hogy hajlamos legyen azt gondolni, hogy minden, amit a Fidesz csinál, az alaposan átgondolt, előzetesen gondosan letesztelt és minden bizonnyal sikerrel kecsegtető húzás. Ne feledjük, a Fidesz három évtizede a magyar politika meghatározó szereplője. Tizenhat évet töltöttek kormányon, nyolc évig voltak az ellenzék meghatározó ellenzéki erő, 1996 óta dominálják a magyar jobboldalt. Az elmúlt három parlamenti választásból hármat nyertek meg kétharmaddal és kerültek ki győztesen számtalan olyan politikai konfliktusból, hazárdjátékból, ahol az ellenzéki érzelmű állampolgár aligha tett volna nagy tétekben rájuk.

 

Vigasztalhatjuk magunkat sok mindennel ezzel kapcsolatban, de a nyers tények azok maradnak, amik. Nem véletlen, hogy a közvélemény-kutatások időnként szépen megmutatják nekünk, hogy az ellenzéki szavazók nem kifejezetten optimisták azzal kapcsolatban, hogy mekkora eséllyel lehet a rezsimet lebontani. Ha az ellenzéki szavazók harmada is a Fidesz győzelmére számít, alig pár hónappal a választás előtt, akkor az szép illusztrációja annak, hogy milyen mértékben vagyunk traumatizálva a Fidesz bő másfél évtizedes diadalútja (ne feledjük, a 2004-es EP-választással kezdődött a Fidesz sikersorozata, amit a 2006-os parlamenti választási kudarc csak átmenetileg tudott ellensúlyozni) által. És ha így van, nem meglepő, ha bármit is csinál a Fidesz, az lesz a gyanúnk, hogy jól csinálja a saját szempontjából és abban sincs semmi érthetetlen, ha bármit is tesz az ellenzék, az lesz a nem kevésbé indokolt gyanúnk, hogy el fogják bénázni. Mondom, mindez nagyon is érthető. Ettől még egy idő után muszáj lesz felismernünk, hogy ez a trauma egy olyan teher, amitől meg kell szabadulnunk, ha a rezsimtől is meg akarunk szabadulni. Túl nagy kihívás a rezsim megdöntése ahhoz, hogy megadjuk nekik azt az előnyt a velük való versengésben, hogy összekötjük a cipőfűzőnket.

 

Ettől még persze lehetnének a mostani népszavazási kérdések rosszak. Kétféleképpen is: maguk az ügyek, amiket célba vesznek, lehetnének nem szerencsésen megválasztottak, illetve, az is lehetne, hogy nem volnának alkalmasak az ellenzéki szavazótábor (vagy azon túl választók) megszólítására. Én egyik szempontból sem látom rossznak ezt a két kérdést. Elvégre, miről is van szó pontosan.

  • Az egyik kérdés így szól: „Egyetért-e Ön azzal, hogy az Országgyűlés helyezze hatályon kívül a Fudan Hungary Egyetemért Alapítványról, a Fudan Hungary Egyetemért Alapítvány részére történő vagyonjuttatásról szóló 2021. évi LXXXI. törvényt?”
  • A másik pedig így: „Egyetért-e Ön azzal, hogy az álláskeresési járadék folyósításának leghosszabb időtartama 270 nap legyen?”

 

Egyrészt, mindkettő önmagában is nagy horderejű kérdés. Az első egy sok tízmilliárd forintos, az országot évtizedekre elkötelező beruházás, a magyar felsőoktatás belső viszonyainak teljes felforgatása, elképesztően rossz konstrukció, amit a kormány szokás szerint előzetes egyeztetések nélkül, erőből próbált átnyomni, feláldozva más, fontos ügyeket (mint a Diákvárost) és a nyilvános kommunikációját a zavaros mellébeszélés jellemzi. Ha egy ilyen ügyben nem indokolt a népszavazás, akkor mire való a népszavazás egyáltalán? A másik kérdés is emberek sokaságát érinti, s arról végső szól, a közösség mennyire elkötelezett azon tagjai iránti szolidaritásra, akik váratlanul nehéz helyzetbe kerülnek. Ha egy ilyen ügyben nem akarunk tömegesen állást foglalni, akkor mi közünk van még egymáshoz? Egyazon politikai közösség tagjai vagyunk-e még? Egyik kérdés sem absztrakt, sem kisléptékű, sem érthetetlen, ugyanakkor erős indulatokat tudnak kiváltani (váltottak is ki a maguk idején) és világos értékelkötelezettségeket lehet velük kifejezni.

 

Másrészt, mindkettő kiválóan alkalmas az Orbán-rezsim politikájától való, egyszerre szimbolikus és nagyon konkrét elhatárolódásra, annak megmutatására, miben különbözik az ellenzék a rezsimtől. Nézzük például a második kérdést: a rezsim előszeretettel mutatja be úgy magát, mint aki senkit sem hagy az út szélén, ugyanakkor mindannyian tudjuk, hogy a helyzet ennél bonyolultabb: a rezsim valójában nagyon is szelektíven támogat számára fontos választói csoportokat és mindehhez nagy sokszor használ egy olyan retorikát, amely elválasztja egymástól az arra érdemeseket, a segítségért megdolgozókat egyfelől és az érdemteleneket másfelől. Az álláskeresési járadékos kérdés egy olyan ügyet emel ki, ami bármelyikünket érintheti, ami egyúttal világosan rámutat az orbáni workfare-izmus korlátaira, elvégre egyáltalán nem mindig elég, ha igyekszünk, s amiben könnyen megvédhető módon kínál alternatívát a rezsim politikájával szemben. Hasonló a helyzet első kérdéssel, ahol az ellenzéki alternatíva éles és a rezsim számára előnytelen kontrasztba helyezi a kormány mindenkin átgázoló, nagyzoló, értelmetlen döntését az emberek megkérdezésének igényével. Magyarán, ezek a kérdések abszolúte megfelelnek azoknak az elemi kritériumnak, amik alapján egy jó népszavazási kampányt érdemes és el is lehet indítani. Sok minden akadályozhatja ebben az ellenzéket: az előválasztás után sokáig bénultak voltak, az emberi és pénzügyi erőforrásaik is szűkösek, a választók passzívak és rosszkedvűek, a rezsim mindent megtett, hogy megnehezítse az ellenzék dolgát, de mindezekkel együtt sem gondolom, hogy magát a népszavazás kezdeményezést érdemes lenne kritizálni.

 

Végezetül, hadd utaljak még a harmadik problémára. És ez az, hogy az ellenzéket nemcsak az Orbán-rezsim egyenlőtlen versenyfeltételei akadályozzák a hatékonyabb politizálásban, hanem mindenképpen nehéz dolga van. Meg kell győznie a választókat, hogy érdemes rájuk szavazni, csakhogy bárki, aki próbált már alapvetően közömbös, tájékozatlan vagy saját problémáikra, elképzeléseikre figyelő embereket közös cselekvésre sarkallni, az tudja, hogy borzasztóan nehéz felkelteni, magán tartani a figyelmet, ráirányítani az emberek figyelmét egy kérdésre, megakadályozni, hogy mindenki mindenfelé elkalandozzon, elfogadtatni velük egy bizonyos cselekvési irányt, megteremteni annak feltételeit.

 

Ez igaz egy kirándulócsoportra is, egy cégen belüli teamre is, igaz egy lakóházi közösségre is és hatványozottan igaz a modern politikára. Márpedig ebből az következik, hogy az ellenzék nemigen engedheti meg magának tartósan, hogy random ügyeket előrángasson, a nyilvánossággal megismertessen, majd elengedjen anélkül, hogy megpróbálta volna ezekből az ügyekből kihozni a maximumot, ha már egyszer sikerült felkelteni irántuk az érdeklődést. A népszavazási ügyek már korábban előkerültek, időt-energiát pazarolt rájuk az ellenzék, a közönség figyelme már felkeltődött. Nem hazárdjáték, hanem a szűkös erőforrások ésszerű felhasználása, ha az ellenzék megpróbálja továbbvinni őket, amikor a sors úgy hozza, hogy lehessen foglalkozni velük a nyilvánosság előtt. Ha az ügy már létezik, az emberek már hallottak róla, a média figyelme most megint felkeltődött, az aktivisták (annyi, amennyi) cselekvésre készen állnak, a választók igényelnek lehetőségeket, hogy valami olyasmi történjen, ami számít, akkor érdemes a népszavazási kezdeményezést tovább vinni, beépíteni a választási kampányba. A népszavazási kezdeményezés pedig éppen megfelel ezeknek a követelményeknek. Az ellenzéknek nincs jobb dolga amúgy se, mint, hogy kampányoljon, nem?

 

Itt az alkalom.

Címlapon

mutasd mind