– Évtizedek óta ismerjük egymást, mint vidéki médiamunkások.  Egy alkalommal vagy húsz évvel ezelőtt egy eseményen, ahol minden sajtósnak be kellett mondani a képviselt szerkesztőséget, akkor te váratlanul soroltad, hogy Sláger Rádió, Népszabadság, és még volt egy harmadik is. Ez akkoriban szokatlan volt.

– Tanács István mellett voltam a Népszabadság tudósítója, három megyében kellett dolgoznunk, emellett a TV2 hétvégi hírműsoraiban voltam riporter, és a Sláger Rádiónak is kellettek az országnak ennek a fertályáról is színesek.

– Az időben verjük le a cölöpöket, mert lassan már a szerkesztőségekre sem emlékeznek a fiatalabbak.

– Ez nagyjából 1999-2000-ben lehetett, akkoriban rendszeresen három országos médiumnak tudósítottam párhuzamosan,  ahogyan az általad említett eseményről is. Sajnos, valóban már a Népszabadság is történelem, pedig a legnagyobb lap volt a piacon akkoriban, ráadásul vidéki melléklettel. Így Tanács István főmunkatársnak, aki az egyetem kommunikáció szakán tanított bennünket, volt felülete, maga köré gyűjtötte a tehetségesebbnek tartott diákokat, így kerültem én is mellé. A nagyobb rádióknak, tévéknek is volt vidéki tudósítói hálózata, így kerültem kapcsolatba velük is még egyetemistaként. Mozgalmas volt, két egyetemi nappali szakon tanultam és közben rohantam egyik helyről a másikra.

– Diákként, villámriporterként hogyan került eléd a betegszervezetek támogatása, népszerűsítése? Elég távolinak tűnik így kívülről.

– Teljesen véletlenül kerültem kapcsolatba az egészségüggyel. Egészen prózai a történet: a Népszabadság tudósítói rovatának legendás vezetője, a nemrég elhunyt Falus Gábor felesége keresett bedolgozókat a Weborvoshoz, ami az első internetes oldalak egyike volt, speciálisan egészségügyi témákkal. Nem is nagyon volt kedvem hozzá: akkor a világhálón futó dolgok nem voltak annyira ismertek, nem is láttam akkor ebben fantáziát. Ez 2000-ben történt, elgondolni nem tudtam, hogy ki írogat netes felületekre. Ráadásul, ez még akkor olyan betárcsázós internet volt: amikor indultam haza anyagot leadni, szólnom kellett a lakótársamnak, hogy kapcsolja be a számítógépet, hogy mire hazaérek, elinduljon. De előfordult, hogy utcai fülkéből adtuk le a tudósítást a gépíró kisasszonynak.

– Nem csoda, hogy akkor ez tényleg vakvágánynak tűnt az akkor nagyon nézett, a kereskedelmi csatornák között az egyik elsőnek számító TV2 mellett. 

– Aztán mégis az volt a legjobb döntésem, amikor végül a Weborvos mellett döntöttem. Az egészségügyi szakportál korlátlanul nyelte be az anyagokat. Sorra megismerkedtem a kórházigazgatókkal, főorvosokkal, sorra kerültek bele a telefonomba az elérhetőségeik. Még az egyik szakdolgozatomat is arról írtam, hogyan jutnak be az újságírók a kórházakba, és azok hogyan jelennek meg a sajtóban. Többen azt gondolták, hogy valami politikai megfontolásból szerepel az egyik intézmény többet, mint a másik, pedig valójában ez a kórház sajtósának és a kórházigazgatónak a habitusán múlt. Az igazgató nem lerázott, hanem nyilatkozott. Szépen lassan „rám szoktak” más egészségügyi kiadványok is, amelyeknek anyag kellett a régióból. Nem sokkal később  Gyuláról kerestek meg egy betegszervezet, a sclerosis multiplexes betegek országos alapítványának vezetői, hogy szeretnének egy rendes újságot, így lettem alapító-főszerkesztő. A referenciák révén a Rákgyógyítás.hu alapítója már célzottan keresett meg, hogy indítsunk egy portált a daganatos betegeknek. Eleinte tehát nem volt tudatos választás az egészségügy, sőt. Először a TV2-nél állítottak választás elé, hogy nekik teljes riporter kell, de nekem akkor ott volt még a Népszabadság, ami akkor egy kiváló műhely volt, inkább amellett döntöttem.  Azután a Népszabadságnál is visszafogták a költségeket, tarthatatlanná vált, hogy a régiónkban Tanács István mellett ott vagyok én is, míg Zalaegerszegen, Miskolcon akkor nem volt tudósítójuk. Költözni nem szerettem volna Szegedről, így a népszabi is kiment alólam. De ma már nincs Népszabadság, megszűnt a Sláger Rádió, a TV2 sem az, ami akkor volt. Mire ezek kifutottak, nekem már ott volt kompletten az egészségügy.

– Egy terület, de a pörgés mintha nem lenne kisebb. Reggel nyolckor beszélgetünk, mert a nap többi részében alig tudtunk volna helyet szorítani. 

– Valóban. Két újság, internetes oldalak mellett filmeket is forgatunk, könyveim is jelentek meg, betegszervezeteket, orvostársaságokat képviselek sajtószóvivőként. Közben a feleségemmel, Mónival, aki webszerkesztőként, PR-esként, rendezvényszervezőként szintén ezen a területen dolgozik, a betegségekkel kapcsolatos eseményeket is szervezzük. Mónival, aki szociológus, már az egyetem óta ismerjük egymást. Gyakorlatilag az aranylakodalmunkat is ülhetnénk, hiszen hosszú évek óta vagyunk a magánéletben és a munkánkban is partnerek. Nem unatkozom. Ugyan gyakran kell éjszakáznom, de magam osztom be az időmet, így az életem inkább mondható családbarátnak, mintha a hírmédiában dolgoznék, ami teljesen kiszámíthatatlan. 

Névjegy

– Médiamunkásként a kákán is a csomót keressük, már-már betegesen mindenben azt nézem, hogy hol van a lék rajta. Nálad nem alakult ki a területtel való szoros kapcsolat miatt valamiféle szomorúság, vagy fóbia?

– Jaj, dehogynem. Valószínűleg korábban is lehetett bennem hajlam a hipochondriára, a rákfóbia egy időben eléggé nyomasztott, bármilyen tünet mögött első körben a legsúlyosabb betegségeket vélem felfedezni, amit ki kell zárni. Lassan hozzászoktam ehhez és túltettem maga rajta, hogy így működök. Talán „kiféltem magam”. Azért idén is voltam már laborvizsgálaton és ultrahangon is... 

Az lett a munkahelyi ártalmam, hogy rendszeresen, az indokoltnál gyakrabban járok szűrésekre, és oda másokat is igyekszem elrángatni a környezetemből.  

Ez mondjuk egybevág azzal, hogy mi a betegszervezetekkel is arra ösztönözzük az embereket, hogy figyeljenek magukra, menjenek időben szűrésekre. A közeli rokonságban is előfordult, hogy rosszindulatú daganatot diagnosztizáltak. Egy esetben tüdőrákot, más esetben veserákot, az édesapámnak pedig prosztatarákja volt. Mindnyájuknál évek teltek el az első diagnózis óta, és túl vannak rajta, meggyógyultak. Ennek pedig az oka az, hogy időben történt a diagnózis. 

– Ha már az internetről beszélünk, és azon megjelenő egészségügyi tájékoztatásról, akkor mit tudsz tanácsolni az embereknek, akik a világhálóról sokszor pont a hamis forrásokat fedezik fel maguknak?

– Ez nem könnyű ügy, pedig Bodoky György onkológus professzor pont azért alapította meg 2006-ban a rakgyogyitas.hu oldalt, hogy legyen hiteles ellenpontja az akkor már terjedő hamis információknak, amelyeknek a célja legtöbbször az, hogy valamit, aminek a hatása kétes, eladjanak. 

Mi nem akarunk eladni semmit, csak tájékoztatni. A legolvasottabb cikkek pedig azok, amelyekben a betegek saját maguk mesélik el, hogyan gyógyultak meg, és minek köszönhetően. 

Ez abban is segítség, amikor valaki megtudja, hogy rákot diagnosztizáltak nála. Reményt ad, és támogatást abban, hogyan legyen aktív, hogyan tehet ő maga is a jobb állapotáért. Például a 10 Ezer Lépés Program is egy ilyen kezdeményezés, hogy bármennyire is banálisnak tűnik, de a napi mozgás is sokat segíthet magán a betegségen, de a beteg lelkiállapotán is. Most zajlott a Magyar Pszichoonkológiai Társaság kongresszusa, itt az volt a téma, hogy egy pszichológus is érdemben hozzá tud tenni a gyógyuláshoz. Két évtized alatt pedig azt látom, hogy a betegségből való kigyógyulásnak, még egy előrehaladottabb stádiumban is, egyre nagyobb az esélye. Így például az onkológiai ambulanciákon tapasztalható zsúfoltság annak is betudható, hogy egyre több daganatos beteg jár vissza kontrollvizsgálatra, mert meggyógyították vagy mert hosszú éveken át egyensúlyban tudják tartani a betegségét.

– Nem akarok ünneprontó lenni, de ez azoknak aligha vigasz, akik manapság kénytelenek hosszú hónapokig várni egy leletre, egy diagnózisra.

– Nagyon sok múlik azon, hogy valaki hol lakik az országban, melyik intézménybe kerül, vagy még azon belül is, milyen orvossal kerül kapcsolatba. De mi már azokkal állunk kapcsolatban, akikről tudjuk, hogy megbetegedtek, így a megelőző helyzetekről keveset tudok.

– Folyóiratok, filmek, könyvek, csakhogy egyet, a Férfi(h)arcokat említsem, amelyben prosztatarákból meggyógyult betegek portréit gyűjtötted össze. A Magyar Pszichoonkológiai Társaság civil díját a napokban kaptad meg. Milyen csomagot tartogatsz még?

– Szeretek interjúkat írni, emellett minél több kisfilmet, riportot szeretnék forgatni, akár más egészségügyi témákban, az ismeretterjesztő információk mellett ezekkel érzelmi szálakat is meg lehet mozgatni, hatni lehet vele az emberekre. A tévézés alatt persze ma már elsősorban nem a televízió készüléken nézhető műsorokat értem. A filmjeink futnak a Youtube- és a Facebook-csatornákon. Itt szeretnék minél több kisfilmet csinálni. Egyelőre. Aztán majd jöhet még bármi, ahogyan az első mérföldkő, a Weborvos is a véletleneken múlott.