A papiros dicsérete – Ceglédi Zoltán jegyzete

Millió apropóm van a digitalizációt éltetni. A MÁV mobilalkalmazásán veszek jegyet az Aranyhomok Intercityre, a telefonomon bankolok, a filmek jó részét a laptopomon vagy a tévé vonatkozó menüpontjában nézem. Podcastok, internetes asztalfoglalás, napestig tudnám sorolni.
Ceglédi Zoltán

2022. március 27. 10:10

A papiros dicsérete – Ceglédi
Zoltán jegyzete

De ahhoz, hogy ez a cikk a Szegedi Tükörben meg tudjon jelenni, először is azt kellett végiggondolni, hogy mi a fontos, és mi nem az. Azt tenni tehát, amire az internet nem hajlandó. Adott oldalszámra kell legalább annyi hírt összerakni, ami ugyanakkor több sem lehet – szép kreatív és kulturális kihívás pont ekkora helyen összefoglalni, mi történt a világgal, az országgal, és főleg Szegeddel. Aztán magát a terméket legyártani, és oda eljuttatni, ahol az emberek fellelik. A nyomtatott újság (és persze a könyv) egy, a modern civilizációval egyidős tevékenységbe viszi bele az olvasót. Fizikai adathordozót fejt meg, illetve használ.

 

Elavult? Nem elég színes? A túrót!

 

Pont a végtelen online tér az, ami nem hozza el a szabadságot és sokszínűséget. Pont ellenkezőleg: a végtelenség zárja be az olvasót, aki így soha nem végez, legfeljebb félbehagy. Ahol minden elfér egyszerre, ott valójában semminek nincs helye, rangsora, legfeljebb állapota.

 

Márpedig muszáj lesz minden talpalatnyi földért külön megküzdeni, ahol hús-vér emberek vannak jelen a fizikai valójukban. Az a borzalmas falanszter, ahol a városokban csak a biciklis futár megy egyik helyről a másikra, képernyő előtt ülő emberek között, nos, az soha ne jöjjék el. De ehhez harcolni kell a személyes találkozásért, azért a beszélgetésért, ahol a másik ember nem csak steril betűhalmaz egy felugró ablakban, hanem hanglejtése és mimikája van. Arckifejezés: milyen szép magyar szó, és mennyivel több is, mint egy emoji.

 

Na most akkor: a politikát ugyanide szeretném visszarángatni. Ma az önkormányzati szint az, ami még megoldhatatlan személyesség nélkül – a község, város, néha még a kerület polgármesterét is karon lehet ragadni az utcán, fizikai jelenléte döntő a munkájában. De a többiek, fölfelé, ők már izoláltak, és „a” politizálást dobták oda a Facebooknak, meg a dedikált pótcselekvéseknek. Most persze úgymond árasztás van, a kampány hevében és üzenetével járják az országot, de az ideális megoldás nem ez, nem a négyévenkint négy hét turné, hanem a folyamatos jelenlét lenne.

 

A választás nem pusztán azért lesz az igazság pillanata, mert eldől, kire bízzuk a következő négy évünket, hanem azért is, mert ezt követően derül ki, hogy melyik politikus részéről volt őszinte a sok „veletek, együtt”-futam.

 

Ha marad, ha jelen van utána is, ha nem bújik el a 2026-os kampányig, akkor veszem majd komolyan. Ezzel pedig dolgunk is van: e tekintetben tulajdonképpen mindegy is, ki nyer, mert egyiket a vállalt munkáért, a másikat annak ellenőrzéséért tartjuk majd utána is, és mindkét tevékenység szoros és fizikai elszámolást igényel felénk.

 

Egyszerűbben szólva: a kampány után pláne elvárom a rendezvényeket, fórumokat, beszámoló kiadványokat a politikától – hiszen aki eddig arról győzködött minket, hogy bízzunk benne, annak a választást követően azt kell bemutatnia, hogyan sáfárkodik a megkapott felhatalmazással. Ki akarom szedni őket a facebookos alibiből, ahová bízvást visszasüllyednének a kampány után, azt akarom, hogy megint ember értsen szót emberrel, legyen eleje és vége, pláne értelme a dialógusnak.

 

Ha azt hiszik, hogy április harmadikán zárul a munka, akkor jó, ha tudják: valójában akkor kezdődik.