A nemzetvezető megint nagyokat álmodik, és Európát zsarolja – Besenyei Zsolt jegyzete

A NER léte a tét.
Besenyei Zsolt

2022. szeptember 17. 15:42

A nemzetvezető megint nagyokat
álmodik, és Európát zsarolja – Besenyei Zsolt jegyzete

Orbán alig két hónap alatt eljutott az Európai Unióban való hatalomátvétel tervétől az onnan való kilépés gondolatáig. A különös, hogy mindkét eshetőséget ugyanabból a dologból eredeztette.

 

A hatalomátvételre már korábban is készült. Még 2018-ban, Tusnádon hirdette meg, hogy „most mi jövünk”, azaz a 2019-es EP-választáson nyer a jobboldal és a szélsőjobboldal, többségbe kerül az Európai Parlamentben. Közben a nemzeti választásokon is nyernek, ezzel erős pozíciókat foglalnak el a Tanácsban. A kettő eredőjeként pedig el lehet foglalni az Unió kormányát, a Bizottságot, aminek élére a Tanács jelöl, a Parlament választ.

 

Alighanem magának nézte ki a pozíciót. Ehhez képest azt történt, hogy a jobbközép nem fogott össze a szélsőjobbal, a konzervatívokkal és a nacionalistákkal, és ha összefogott volna, akkor kisebbségbe kerül az EP-ben, és elveszíti a hatalmat a Bizottságban. Ehelyett a jobbközép Néppárt a centrumerők nagykoalícióját választotta a szocdemekkel és a liberálisokkal, a zöldek külső támogatásával.

 

A szélsőjobbal való kudarcos koalíciót propagáló Orbánt és pártját pedig (bár hosszas huzavona után, de végül csak) kivágták Néppártból.

Mert nagyot álmodni, de nem lett jó vége. Míg a Tavares-jelentést 2013-ban a néppárti képviselők nem szavazták meg, ezért „csak” feles többséggel ítélte el az EP az orbáni autokráciát, öt évvel később, 2018-ban már kétharmadot kapott a Sargentini-jelentés, mivel a jobbközépen lelkiismereti szavazás volt, azaz nem volt frakcióálláspont.

 

A héten Delbos-Corfield jelentését, amelyik megállapította, hogy Magyarország már nem demokrácia, és az összes uniós támogatás befagyasztását indítványozta, már a teljes Néppárt is támogatta, ezért háromnegyedet kapott (433–123). Megérte tehát Orbánnak a szélsőjobbra manővereznie magát, teljesen perifériára szorult Európában.

 

Ennek dacára az Uniót érintő hatalmi álmait nem adta fel. Idén júliusban Tusnádon például arról beszélt, hogy Magyarország 2030-ra (középtávoli jövőben, ki tudja élünk-e még akkor) az EU nettó befizetőjévé válik, amiből arra a következtetésre jutott, hogy abból lesz a hatalom:

 

„És ekkor, 2030 környékén lesznek az unión belül új politikai erőviszonyok, mert a közép-európaiak, akikkel úgy bánnak, ahogy – ezt nem kell ecsetelnem –, mi, közép-európaiak ekkortájt leszünk nettó befizetők. Tehát eljön az a pillanat, amikor a gyorsabb, hozzájuk képest gyorsabb fejlődés miatt Magyarország összességében nem pénzt kap az uniótól, hanem oda be fog fizetni. Többet fizet be, mint amit kap. A csehek nagyon közel vannak már ehhez. Ha a lengyelek így fejlődnek, ahogy látjuk, hamarosan ők is ott lesznek 2030 környékén, és valahol ott leszünk mi is ekkortájt. Ez azt jelenti, hogy új erőviszonyok vannak: aki fizet, az rendeli a zenét. Ez meg fogja változtatni a mi viszonyunkat is, új helyzetet fog teremteni a mi számunkra is az Európai Unión belül. Vagyis, kedves Barátaim, ekkortájt, 2030 környékén kell csúcsformában lennünk. Akkor kell majd az erő. Diplomáciai, gazdasági, katonai és szellemi erő is.”

 

Most tegyük félre azt, hogy ez illúzió. Csak akkor válhatna valóra, ha Nyugat-Európát valami jelentős gazdasági válság érné, amiből Magyarország kimaradna. Aminek éppen az ellenkezője valószínű, például jelenleg is.

 

Meg aztán milyen katonai ereje lenne az országnak? Hát éppen háborús vészhelyzetet kellett deklarálni (az Unióban egyedüliként), hogy meg lehessen akadályozni a Honvédség szerződéses katonáinak tömeges leszerelését.

 

Aligha ezek belátása miatt, de kevesebb mint két hónap után Kötcsén ugyanabból a premisszából (tudniillik, hogy Magyarország nettó befizető lesz), már egészen más elgondolásra jutott. A tökéletes ellenkezőjére.

 

A Szabad Európa tudósítása szerint azt mondta, hogy

 

„ekkor el kell gondolkodni az EU-tagság értelmén, azon, hogy ilyen körülmények között mit ad nekünk a tagság, és ha nem tudunk pozitív választ találni, le kell vonni a következtetéseket.”

 

És kilépni. Aminek katasztrofális következményei lennének. Mert Orbán állításával szemben az EU lényege nem az ellopható támogatás, hanem a közös piac, azaz a szabadkereskedelmi övezet, és ebből, az áru, a tőke, a szolgáltatás és a munkaerő szabad áramlásából maradna ki az ország az Unión kívül.

 

Norvégia, Svájc és Nagy-Britannia (meg Izland és Lichtenstein) mintájára benne lehetne maradni a szabadkereskedelmi övezetben uniós tagság nélkül is, de az említettek mind sokkal nagyobb jövedelmű országok a magyarnál, és még őket – például a briteket – is megviseli gazdaságilag a tagság elvesztése.

 

Orbán alighanem egyszerűen csak sértődött, mert megvonnák tőle a NER-t fenntartó támogatásokat a demokrácia leépítése miatt – és mert ellopják (körülbelül a nyolcvan százaléka a fideszes klientúrához kerül, negyven százalék meg egyenesen alig egy tucatnyi strómanhoz).

 

A magyarországi nemzetvezetőnek az a fő problémája, hogy pénz nélkül nem tudja fenntartani a kádári alkura, azaz az életszínvonal (mégha látszólagos) növekedésére épülő autokratikus rezsimjét.

 

Egekben az élelmiszerek és a létfenntartási cikkek inflációja, és még meg se jöttek a horribilis fűtésszámlák. Ez mindegy, kinek a hibája (bár persze túlnyomó részben a Fideszé), a kispolgárok mindig a hatalmon levőket hibáztatják, és vonják felelősségre az életnívó-csökkenésért.

 

Orbánnak pénzt kell szereznie, dollár- és eurómilliárdokat, forintban 1000 milliárdokat. Erre három lehetősége van.

  • Kína adna pénzt szívesen, de hitelbe és brutális kamatra. Ez az út járhatatlan.
  • Az Unió is adna, vissza se kérné, de a feltétel, hogy nem lopják el. Ez a lehetőség még nem teljesen tárgytalan, most a Tanácsban, az európai fővárosokban kell könyörögni, ígérgetni vagy hazudozni, hogy ne vonják meg teljesen és véglegesen a már tavaly év elejétől befagyasztott pénzeket.
  • A harmadik lehetőség Moszkva. Putyintól már az elég volna, ha nem adna pénzt, de nem is venné el. A Szijjártó-féle katasztrofális gázszerződés miatt ugyanis a brutális világpiaci áron irtózatos vesztesége van a magyar államnak és a lakosságnak egyaránt. Hiába állította az orosz diktátor február elsején tényként, hogy Magyarország ötödáron kapja a gázt, ez csak arra az esetre opció, ha Orbán megvétózza a háború miatti uniós szankciókat.

 

Ez a legpotensebb veszély, mert ez van a legközelebb. Sokkal közelebb, mint a 2060-ig tartó Fidesz-uralom vagy a 2030-ra ígért kilépés.

Orbán most valójában nem azzal fenyegette meg az Uniót, hogy átveszi a hatalmat (a már nem is létező V4-ek élén). Ezt kiröhögték. De nem is azzal, hogy belebegtette a kilépést. Ez csak Magyarországon okoz – vagy kellene, hogy okozzon – pánikot, az EU többi országa azt se bánná, ha már holnap kilépne. Nyugat-Európa már azt is rég megbánta, hogy egyáltalán felvettek bennünket (meg 1-2 másik latorállamot).

 

Az igaz üzenet a Putyin-rezsimet megbénító szankciók meghosszabbításának vétója. Orbán most azzal zsarol, hogy nyíltan a háborús agresszor oldalára áll. Ő ezzel mindenképp jól járna.

  • Ha Európa megijed a fenyegetéstől, jönnek az uniós 1000 milliárdok, lehet finanszírozni a klientúrát.
  • Ha nem ijed meg, és Orbán tényleg vétóz, Putyin olcsóbban adja a gázt, talán nem fagyunk meg a télen.

 

Most ez a tét. Ha Európa civilizált része kitart és a Putyin-rezsim se omlik össze rapid módon, akkor viszont lehet, hogy a tavaszt se éri meg a NER, nemhogy 2060-at.