Mivel most már az utcán sem lehet elcsípni a

kormányülésre tartó minisztereket a Karmelita kolostor

elé vont kordon miatt, a Telex újságírója a soproni

kihelyezett kormányülés kevésbé őrzött bejárata előtt

igyekezett szóra bírni néhány illetékest. Az érdemi

válaszok számát ne firtassuk, de például amikor Orbán

Balázst igyekezett szembesíteni a média és az ország

uralása összefüggéséről hangoztatott gondolataival, a

miniszterelnök politikai igazgatója az eredeti

szövegösszefüggéshez irányította az újságírót.

Hát, legyen, nézzük meg a kontextust:

„… ugyan keveset beszélünk róla, de a média

alapvetően szuverenitási kérdés.

Aki uralja egy adott ország médiáját, az dönti el, hogy

ki uralja az ország gondolkodását, és ezen keresztül azt

is, hogy ki uralja az országot: hiszen képzeljék el azt a

helyzetet, hogy az Amerikai Egyesült Államokban

Oroszország uralja a média jelentős részét, vagy

képzeljék el azt, hogy a német média jelentős része

francia kézben van, esetleg a francia média van német

kézben. (…)

2010-ben a magyarországi média kevesebb mint 24

százaléka volt hazai tulajdonban! (…) Ez nagy

kiszolgáltatottságot jelentett, ezért büszkék vagyunk

arra, hogy mára eljutottunk odáig, hogy ez az arány 50

százalék fölött áll. Összehasonlításképpen, a nyugat-európai médiapiacon szinte nem is tudunk 70-80

százaléknál alacsonyabb arányt említeni. (…)

Az a szomorú helyzet, hogy a nyugati világon belül

felemelkedőben van egy olyan trend, amit mi,

magyarok jól ismerünk a ’89–’90-es

rendszerváltoztatást megelőző időkből, a szocializmus

idejéből: a média bizonyos ideológiák szolgálóleánya

kezd lenni. Mi ezzel messzemenőkig nem értünk egyet.

Magyarország egy nem woke-nak való vidék. A woke

nevezetű, alapvetően neomarxista alapból építkező

ideológia foglyul ejti a médiát, és Nyugaton egyre több

médiafelület válik ennek az ideológiának a

szolgálóleányává. Ez olyan fejlemény, amellyel mi,

magyarok nem értünk egyet. Megakadályozni ugyan

nem tudjuk, és nem is szeretnénk, mert bízunk az

értelem és a meggyőzés erejében. Azt azonban

megtehetjük, hogy támogatjuk azokat, akik nem így

gondolkodnak, hanem úgy gondolják, hogy a médiának

nem az ideológia szolgálóleányaként kell működnie.”

A hívószó, amit a politikai igazgató bevet, szokás

szerint a nemzet, a szuverenitás. Holott, a magyar

állami média, illetve a közpénzből közvetetten

finanszírozott propagandafelületek növekvő erővel

harsogják az orosz és a kínai álláspontot számos

meghatározó kérdésben.

Vagyis nem a média van külföldi tulajdonban, hanem maga a kormánypolitika szolgál ki idegen érdekeket.

Orbán Balázs ideológiákkal kapcsolatos érvelése pedig

arra vonatkozik, hogy a kormány nem nyom el senkit,

egyszerűen csak támogatja a „nyugati trendekkel”

szembeni küzdelem harcosait, hiszen ez ugyancsak

szuverenitási kérdés. Így áll elő az a helyzet, hogy a 

kormányzati álláspontot képviselő „piaci” szereplőknél

közpénz landol, ily módon hatalmas versenyelőnyre

téve szert az ebből nem részesülőkkel szemben.

Ez a bizonyos szövegösszefüggés egyedül arra

alkalmas, hogy lássuk, mekkora tehetség halmozódott

fel a szófacsarásban. Ám ennek a jelentőségét hiba

lenne alábecsülni, mert a kormány által kialakított és

egyre inkább belakott nemzetközi véleményformálói

közegben ezeket az elegánsnak szánt érveket terjesztik

és használják. A nemzetközi összevetésben is jól

fizetett ösztöndíjasok, meg az ingyenesen lojalitást

szolgáltató hasznos hülyék továbbviszik ezeket a

mondatokat, amelyek azt a benyomást keltik, mintha

itt tényleg megvitatható, elgondolkodtató érvekkel

állnánk szemben. 

Ahol ez a politika nem tud rombolni vagy elfoglalni, ott is tud

teret foglalni. A közösségi médiában iszonyatos tömegű

pénzzel pörgethető meg az algoritmus, hogy ily módon

a kormányzati influenszerek szó szerint minden magyar

felhasználóval szembejöjjenek.

Ez az a közeg, ahol az infláció elszállása, az oktatás

összeomlása, az egészségügy leállásközeli helyzete, az

energiafüggetlenség teljes elvesztése, a

rezsicsökkentés vége mind nem számít.