A magyar politika Grabowski-tézise – Szűcs Zoltán Gábor jegyzete

Az elmúlt hetekben több érdekes cikk is megjelent arról, hogy pontosan mi is ment félre az ellenzék kampányában április 3-a előtt.
Szűcs Zoltán Gábor

2022. május 31. 15:10

A magyar politika Grabowski-tézise –
Szűcs Zoltán Gábor jegyzete

A Direkt36 és most a 24.hu cikke is, az én olvasatomban, elsősorban azt mutatták meg, hogy az előválasztás erős startja után az egész ellenzéki kampány feltartóztathatatlanul haladt a teljes szétesés és totális kudarc felé, elsősorban két okból: egyrészt az egymásra halmozódó egyéni hibás döntések miatt (ezek ilyen tömegben persze már többről is szóltak mint egyedi hibákról: minden bizonnyal súlyos vezetési képességbeli problémákra is rámutatnak), másrészt az ellenzéki kampány sajnálatos szervezetlenségéről, aminek köszönhetően az esetleg nem hibás döntések sem megfelelő módon lettek végrehajtva, a döntéshozókhoz nem jutottak el a megfelelő információk, a végrehajtásról nem érkeztek időben megfelelő visszajelzések és így tovább. Mindezek nagyon fontos dolgok és bár megértem, hogy az érintettek miért érezhették úgy időnként, hogy az ő felelősségük aránytalanul nagyobb figyelmet kapott mint másoké, azt is megértem, miért panaszkodtak erről a nyilvánosság előtt (bár arról nem vagyok meggyőződve, hogy ezek a reakciók nem erősítették meg akaratlanul is a róluk a cikkek által megrajzolt képet), de azt is gondolom, hogy a részletek vitathatósága ellenére ezek az írások alaposan és nagyon izgalmasan mutatták be, hogy milyen apró részletekből áll össze egy ilyen méretű, szervezetek sokaságát, emberek ezreit megmozgató politikai gépezet és hogy egy politikai kampány hatékony működtetése embert próbáló feladat.

 

Erről pedig szerintem kár is lenne vitatkozni, még ha esetleg nem is tetszik valakinek ahogy ezek az írások őket magukat vagy valamelyik kedvencüket bemutatták, mint az ellenzéki kampány kudarcának felelőseit.

 

Van azonban itt egy további kérdés, amiről ezek a cikkek nem igazán tudtak szólni, annak ellenére sem, hogy tulajdonképpen az ott leírtaknak ez jelenti az elsődleges kontextusát. Ez a kérdés pedig az, hogy vajon lehetett volna-e érdemben máshogy csinálni a kampányt, a siker nagyobb esélyével vagy legalább kisebb kudarchoz vezető módon. Erre a kérdésre ugyanis nem ad elegendő választ az, hogy kimutatjuk, mennyi rossz egyéni döntés született a kampányok során, mert könnyen lehet amellett érvelni, hogy az hogy a rossz egyéni döntéseknek ilyen végzetes szerepe lehetett az ellenzéki kampányban, túlmutat az egyes ellenzéki szereplőkön: ez már egy strukturális probléma. Annak a problémája, hogy miért is nem volt az ellenzék olyan állapotban szervezetileg, hogy a benne résztvevő politikai szereplők ne tudjanak olyan könnyen végzetes hibákat elkövetni. Hogy egy fiktív példát említsek: hogy a Macskafogóban a balettból szalajtott bérgyilkos patkányok kocsijában van egy nagy piros gomb, amit megnyomva meg tudják semmisíteni az autójukat, attól még persze ők a felelősök azért, mert megnyomták a gombot, de ez még nem fogja megmondani, hogy miért is lehet olyan hülye konstrukciója egy bérelhető autónak, hogy egyetlen gombnyomással fel lehessen robbantani. A válasz a Macskafogóban persze az, hogy a kocsi Grabowski által állított csapda az üldözői számára, nem csoda, ha a patkányok nincsenek rá felkészülve, hogy ilyesmi megtörténhet velük, mert normális körülmények között egy ilyen autóban nincs ilyen önmegsemmisítő gomb: ennek a megfelelője a magyar politikában az lehet, ha azt gondoljuk, hogy az ellenzék helyzete nagyrészt azért olyan, amilyen, mert a rezsim évek alatt ilyenné alakította át számukra a politikai versengés feltételeit. Azok tehát, akik, mint jómagam is, azt gondolják, hogy 2010 után a magyar politikai versengés fokozatosan letért a liberális demokráciák útjáról, az ellenzéket egy, lényegében megnyerhetetlen, versenyre késztetve, egy bizonyos értelemben a magyar politikai fejlődés „Grabowski-tézisének” képviselői. Ezt persze sokféleképpen alakíthatjuk: van, aki a Fidesz politikusainak politikai képességeit, van, aki esetleg a sajátos mozgatórugóikat, van, aki a cselekedeteik esetleg nem is szándékolt következményeit emeli ki, de a lényeg ugyanaz: az ellenzék nem egy egyenlő versenyhelyzetben van a hatalmon lévő politikai erővel.

 

Fontos, hogy helyesen értsük a „Grabowski-tézist”.

 

Nem következik belőle, hogy az ellenzéki politikusok egyéni döntéseinek ne lenne jelentősége. Ezt nagyon szépen dokumentálják a fent említett cikkek. És egyébként is, reménytelen helyzetben sem lenne mindegy, hogyan viselkednek az ellenzéki politikusok. De itt ráadásul az a helyzet, hogy elvileg még az sem kizárt, hogy az ellenzék valaha le tudja győzni a Fideszt. A gyakorlatban viszont mégis kicsi az esélye ennek.

 

És hogy miért is, annak illusztrálására szeretném felidézni az előválasztás intézményét, amelyet annak idején sokan üdvözöltünk, részben mint az ellenzék demokratizálásának önmagában is dicséretes jelét, részben, mint az újabb fideszes kétharmad megakadályozásának leghatékonyabb eszközét, részben, mint az ellenzéki választók mobilizálásának, részben mint az ellenzéki pártok közötti koordináció előmozdításának eszközét.

 

Ma már világos, hogy az előválasztás nem váltotta be e remények mindegyikét. Kétségtelen ugyan, hogy volt egy rövidtávú mobilizáló hatása, hogy demokratikus felhatalmazást adott egy miniszterelnök-jelöltnek, kiszelektált pár vállalhatatlan jelöltet, segített meghaladni néhány koordinációs nehézséget az ellenzéki pártok között, de a leglátványosabb és sokak szerint egyetlen igazán fontos céljának, a Fidesz kétharmadának megakadályozásában kínosan leszerepelt és emellett nem tudta helyettesíteni az ellenzéken belüli egyéb koordinációs problémák megoldásához szükséges eszközöket, így az ellenzék képtelen volt fenntartani a magas szintű ellenzéki választói mobilizáltságot sem.

 

Önkritikusan be kell vallanom, túlbecsültem az elválasztás pozitív hatását, akkor is, ha most is úgy gondolom, hogy valamifajta ellenzéki koordináció a Fidesz legyőzésének szükséges (ha nem is elégséges) feltétele lett volna és akkor is, ha azt gondolom, hogy az előválasztás kudarca nem kis részben annak köszönhető, hogy az ellenzék általános szervezeti állapota szűk keresztmetszetnek bizonyult és az előválasztás során felszabadult energiákat, lelkesedést egyszerűen képtelen volt megfelelően becsatornázni a következő hónapok politikai kampányába.

 

Lehet ennél kritikusabban nézni az előválasztásra (tényleg, vannak szakértők akik már korábban fogalmaztak meg kétségeket az előválasztással kapcsolatban, ehhez tehát nem kellett utólagos bölcsesség), de tegyük fel egy pillanatra, hogy mégiscsak igaz az az elsőre sem olyan nagyon implauzibilis állítás (ami a Direkt36 cikkében is megjelent), hogy az előválasztás a maga módján jelentős politikai siker volt, ami megijesztette még a Fideszt is, mert hetekre megfosztotta őket a politikai napirend fölötti kontrolltól, hatalmas tömegeket mozgósított és számukra sem előre megjósolható eredményeket hozott. Fogadjuk el ezt egy pillanatra és gondoljunk arra, mi következik ebből. Egyfelől nyilván következik az, hogy volt honnan Ikarosz módjára lezuhanni a tengerbe, el lehetett követni súlyos politikai hibákat (amint azt az újságírók gondosan dokumentált cikkeikben meg is írták). Másfelől viszont az is következik belőle, hogy az előválasztás kiváló összehasonlítási alapot is kínál, nagyon erős mércét állít az ellenzéki politizálás megítélése számára. Mi derül ki ebből?

  • Az egyik az, hogy az előválasztás egyáltalán nem az egyéni politikai hibáktól mentes politikai események közé tartozik, a maga módján mégis elsöprő siker lehetett. Sőt, éppen kalkulálhatatlnasága, meglepő, érdekes, drámai volta tette olyan népszerűvé. A választók beleszólási lehetőséget kaptak, beszédtémát, izgalmat. Valami olyasmit, ami érdekesebb volt, mint amit a Fidesz tudott kínálni abban a pillanatban.
  • A másik, hogy ehhez még csak elmélyült politikai diskurzus se kellett. Nem kifejezetten árnyalt politikai víziók, részletes szakpolitikai programok, még csak nem is jól szervezett politikai táborok csaptak össze, hanem az esemény érdekessége tudott ilyen mobilizációs hatást gyakorolni.
  • Harmadszor, hogy viszont az előválasztás egyúttal végletekig ki is zsigerelte az ellenzéki pártokat, amelyek abszolúte nem voltak képesek arra, hogy kontroll alatt tartsák a politikai folyamatokat.

 

Ha most félre is tesszük a kiszámíthatatlanság problémáját, ami azért mindig része a politikának, érdemes észrevenni, hogy mi a talán legfontosabb tanulsága az előválasztásnak: az ellenzék potenciális sikerének kulcsa az lenne, hogy újra és újra, hónapokon sőt éveken át képes legyen az előválasztással egyenrangú mértékben mozgósítani a szavazóit, s ezáltal fenntartani maga iránt a közvélemény érdeklődését, kioltani a Fidesz dominanciáját a napirend alakítása fölött, s szavazók millióit magához csábítani.

 

Ez lenne a kulcsa, de tegyük a szívünkre a kezünket: van-e olyan állapotban szervezetileg, anyagi és emberi erőforrásait tekintve jelenleg az ellenzék, hogy erre nem egy-egy fellobbanás erejéig, hanem tartósan képes legyen? Ugye, hogy nem?

 

Mindebből adódik egy pesszimista és egy optimista forgatókönyv lehetősége is. A pesszimista változat szerint az előválasztás azt mutatta meg, hogy az ellenzék ma egyszerűen nem tart ott, hogy egy ilyen intenzív politikai versengésben részt tudjon venni és nem látszik, hogy mitől juthatna el oda. Az optimista változat szerint az előválasztás megmutatta azt is, hogy hova kellene eljutnia az ellenzéknek, technikai értelemben, szervezettségben, hatékonyságban, hogy fel tudja venni a versenyt a Fidesszel, most már csak dolgozni kell rajta. Én szeretnék hinni az optimista forgatókönyvben, s egyúttal abban bízni, hogy ez az az út, amelyen haladva a „Grabowski-tézisre” az ellenzék idővel rá tudna cáfolni, mert akkor nem a Fideszen múlna többé, ahogy az előválasztás alatt sem, hogy mi történik a magyar politikában.

 

De attól tartok, ehhez a Fidesznek is lesz még egy-két szava.