„A hazugság egy nagyszerű történet, amit valaki mindig elront az igazsággal…”

(Előre lányok, előre…)

Kussoljál Titanilla, kussoljál! Elég a dörmögő férfias hangodból, elég az okoskodásodból, elég a kioktatásodból. Most én beszélek. Valami ilyesmit. Az a kézmozdulat, amely csendre intette a köz szolgáját. A kézmozdulat, amely elhallgattatta a riporteri székben ülő nőt. S aztán jöttek a nevek. A kirúgott tanárok nevei. S a kisvárosokban, falvakban élő békementrajongók meglepve hallhatták, hogy mi is történik olykor ebben az országban. 

Hogy tanárokat rúgtak ki csak azért, mert elmondták a véleményüket. Mert visszapofáztak a rendszernek. 

Furcsa, abszurd jelenetsor volt ez. A mi pénzünkből fenntartott cicavízió képernyőjén néhány perc erejéig megjelent a valóság. Az igazi Magyarország. Nem a negédes, a csúcsokra törő, a jólétet, a boldogságot biztosító – hanem a feszültséggel terhelt, tüntetésektől és jajkiáltásoktól hangos ország. 

Milyen érzés lehet ott dolgozni? Milyen érzés lehet a tükörbe nézni nap mint nap, s milyen érzés lehet ott bent ücsörögni kényelmes, meleg szerkesztőségben, miközben néhány méterrel odébb, kint az utcán, esőben, hidegben, néhány ezer fiatal üvölt, hogy elég, most már tényleg elég belőletek.

Meghallják egyáltalán?

Megérinti őket?

Vagy kiröhögnek mindent és mindenkit, mondván, megkapom a lóvét minden  hónapban, nem is keveset, a többi meg le van szarva.

Mindenki le van szarva.

Így dolgoztok ott közszolgák? Így dolgoztok ott a mi pénzünkből? Elvagytok, és bármire képesek, bármire használhatók vagytok. Még úgy is, hogy az az idegbeteg híradós, az egykori sportriporter már odébbállt, mint ahogy az a nagydarab, üzengetős, fenyegetős, magabiztos férfi is. Ha valamiért lehet utálni ezt a rendszert, ezt a NER-nek csúfolt pénznyelő automatát, akkor az elsősorban miattatok van. Hallottátok a tüntetők, a fiatalok, a diákok kiáltásait? Behallatszott? Péntek volt, kellemetlen, undorító, télies péntek, de a tömeg fáklyával a kézben ott állt a kapuban, a ti kaputokban. Miért nem volt bátor bármelyikőtök is, hogy kijöjjön, és azt kérdezze tőlük: mi a baj velünk, miért nem hagytok minket dolgozni? Hiszen mi csak a dolgunkat végezzük. Kiröhögtek volna benneteket. 

De gyávák vagytok, gyávák vagytok szembenézni a valósággal, a közutálattal. A szakmaiság legapróbb csírái is hiányoznak belőletek. A szakmaiság és a tisztesség.

Azon a pénteken is világbajnoki futballmeccseket rendeztek.

Az egyik stúdióban épp szakértettek, okosakat mondtak, taktikát rajzoltak, esélyeket latolgattak. Mintha egy normális világban élnénk. A sport, mint a béke szimbóluma. De a katari világbajnokság zaját is elnyomta a tüntetők hangja, a tüntetők haragja.

Van-e olyan tükör, amelybe ti bátran belenéztek? 

S ha azt kérdezné tőletek bárki, mit miért csináltok, akkor ti alighanem azt válaszolnátok: elvből, hitből, meggyőződésből tesszük. S bárcsak így lenne. Bárcsak azt gondolhatná az a néhány ezer hangos, szétázott fiatal ott az MTVA székház előtt, hogy elvhű emberek dolgoznak ott bent a gyűlölt épületben. Hogy ti a köz szolgái valóban konzervatívak vagytok, jobboldaliak, nemzeti érzelmű. És ugyanilyenek dolgoznak a Hír TV-ben, az Origónak nevezett bulvárlapnál és a többi kormányhű médiánál.

Nem hisznek nektek.

Nem hisznek a kurvaanyázós Zsoltinak, a megkeseredett, mindenkit ellenségnek tituláló Bandi Bának, Nem hisznek a megmondóembereiteknek, a luxusterepjáróval közlekedő, lószart pakoló Philipnek, az úgynevezett „nemzeti influenszereiteknek”.

A rendszer kiszolgálói vagytok.

A rendszer haszonélvezői.

Akiket nem zavar, hogy a főnökeik, akiktől be vannak szarva, akik a szájukba rágják, mit kell írniuk, mondaniuk, lopnak, csalnak, és hazudnak. Akiket nem zavar a lefogyasztott gázszerelő, ahogy ücsörög egyre soványabban, csülkös bablevesről álmodozva a szaunájában, a világszép Andikájával. Akiket nem zavar, a jachtozás, magánrepülőzés, az ilyen meg olyan tender megnyerése, a pénzek okosba való elosztása, a Várban megszerzett lakások.

S akiket nem zavar, hogy az országban egyre nagyobb a szegénység.

Ti csak mondjátok gép módjára, a propagandát. Reggeltől késő estig. Ha kell éjszaka is. Mert ebből éltek. Mert eladtátok a lelketeket. Mi ez a konzervativizmus? Mi jelent a jobboldaliság számotokra?  Ha valamelyik pubban néhány korsó sör felhörpintése után valaki megkérdezi tőletek, kik is vagytok, milyen világot szeretnétek, milyen Magyarországban éreznétek jól magatokat – csak hebegnétek, habognátok. Nincs ideológia – csak a süket duma van. A vezéretek süket dumája, ahogy épp fordul a széljárás és ti fordultok vele. 

Fordultok a rendszerrel. És ezt a rendszert nem is Orbán, vagy a gázszerelő, vagy a jóképű Rogán Tóni miatt utálja az átlagember elsősorban. Hanem miattatok.

Mit jelent konzervatívnak lenni egy úgynevezett konzervatív kormányt szolgálni? Ott a köztévében, a Hír Tv-ben vagy bármelyik egyhúron pendülő „újságnál”. Mert a Hajrá magyarok! 

Az nem ideológia, az csak egy üres szólam, amit szajkóztok. Család? Hát igen, a család az fontos, politikai oldaltól, mindentől függetlenül. A zászló? Magyar futballválogatott? A kerek, nőies idomok szeretete a férfiaknál? Hiszen valahogy erről szól az élet. Az Origónak nevezett akármi tele van pucér nőkkel – a konzervatív értékek jegyében. Mitől vagytok ti mások, ti, úgynevezett nemzeti érzelműek, mint a többség ebben az országban. 

Mitől veszitek a bátorságot, hogy belehazudjatok a képünkbe, a képernyőről, bármelyik internetes fórumról? 

Nincs béke, nincs nyugalom, nincs harmónia, nincs egységes Magyarország. Belátható időn belül nem is lesz. Ti propagandisták tehettek erről elsősorban. Nagyképűek és kioktatók vagytok úgy, hogy nincs is ellenfél. Már nincs akit kigúnyoljatok, Gyurcsányra ki kíváncsi a saját hívein kívül? Már nincs akit leleplezzetek, akire paparazzit, sunyi bértollnokot küldjetek, hogy karaktergyilkosságot kövessetek el rajta. Már nincs ilyen. Már csak ti vagytok, meg a ti vezéreitek, az ellenség, ha volt ilyen, letette a fegyvert és visszavonulót fújt.

Mit akartok még ettől az országtól?

Voltam közöttetek, tudom hogy működtök, a kopasz párttitkár Istenről hablatyolt, aztán ördögi vigyorral az arcán mutatta meg, hogy hol az ajtó.  És előtte majdnem sírva könyörgött, egy olyan szituációban, amikor az övéit, a vezéreit érte bármiféle sérelem, mondván: értsétek meg, érzékenyek… 

Ilyenek vagytok.

Megalkuvók, dróton rángatottak, marionettbábúk – a köz szolgái.

Legalább karácsony előtt néhány nappal tegyétek le a fegyvert. A tollat, a mikrofont, a kamerát. Titanilla, vagy hogy hívják, meg a többiek, bármelyik szerkesztőségben. A Fidesz és a rendszere elvtelen kiszolgálóiként. S nézzetek meg néhány fotót, vagy felvételt arról, milyen az, amikor az ifjúság gyűlölettel fordul felétek.

Még nem késő köpni egy nagyot a tükör felé…