A kórus és a főszerep után Florát énekli a Traviatában Vajda Júlia

Énekelt a La Traviata kórusában, játszotta már a főszerepét, most Florát alakítja a Szegedi Szabadtéri Játékok színpadán Vajda Júlia Liszt-díjas operaénekes. A világ operarepertoárjának egyik legsikeresebb darabja július 29-én és 30-án látható a Dóm téren. A közkedvelt szegedi énekesnőt merész jelmezéről, régi szabadtérikről és haknikról is kérdeztük.
Dombai Tünde

2022. július 26. 07:25

A kórus és a főszerep után Florát énekli a
Traviatában Vajda Júlia

– Mikor lépett először a szegedi szabadtéri színpadára? 

 

– 1968-ban az I-es gyakorló gyerekkórusával Szinetár Háry Jánosában Melis Györggyel, Tompa Sándorral és Dajka Margittal, Matyi bácsi (Varga Mátyás díszlettervező – a szerk.) tervezésében. Felkészítettek a tanáraink, de a szülők is, mert ugyan akkoriban ki volt gazdag, de jártunk színházba, tudtuk, kivel állunk egy színpadra. A minap idéztük fel Szinetár Miklóssal, hogy bár előtte ment már a Háry félházakkal, abban az évben robbant be, akkor értette meg a közönség, mennyire hozzánk, magyarokhoz, szívhez szóló daljáték ez. Milyen érdekes, a kilencvenes évek Háryjában már udvarhölgy voltam Moldován Stefivel, Melis Györggyel, és akkor nagyon összebarátkoztam Melissel. Nem volt közvetlen típus, de valamiért engem nagyon megszeretett, és onnantól egészen a haláláig amikor csak tudtunk, szerepeltünk is együtt, és ha én Pesten énekeltem, ő mindig eljött meghallgatni. Annyira tökéletes volt az az ember, ha hallgatja a nótaéneklését, ha az operettet, ha figyeli a szövegkiejtését, azt az alakítást, olyan maximalista volt, hogy nehezen tűrte maga mellett a kevésbé tehetségeseket. Talán innen fakadt a morózussága. Nem is tudom, pótolja-e valaki azt az űrt, amit maga után hagyott.

 

– Ön a szegedi színháztörténet nagy ismerője és dokumentumainak gyűjtője. A Traviatát hányszor játszották?

 

– Amióta 1979-ben idekerültem, őrzöm a plakátokat, ajándékkártyákat, műsorfüzeteket, a naptáraim is mind megvannak. Utánanéztem, a szabadtérin nem volt Traviata, szerintem nem is kimondottan ekkora színpadra való, hiszen a szabadtéritől elvárás feladata az volt, hogy több legyen, mint a kőszínház, a Traviatába pedig nem lehet elefántokat, lovashintót, medencét, helikoptert bevinni. 1972 és 1982 között ment a színházban, Horváth Zoli rendezésében, mert volt még repertoárjátszás. Amikor 1979-ben idekerültem, a kórusban énekeltem. Aztán tíz évig nem volt, pedig alapmű, négy Traviatánk is volt akkor, mert a társulat hat baritont foglalkoztatott, négy basszust, három koloratúrszopránt, és még sorolhatnám. Nem azért nem játszottuk, mert ne lett volna, aki énekelje. 1992-ben játszottuk újra, Bor Józsefet hívták rendezni, akkor lettem én Violetta, máig őrzöm a plakátját, hármas-négyes szereposztásban adtuk, és ebben nincs vendég. Azóta megint nem ment, majd tizenkét éve Juronics Tamás vette elő. Közben a szabadtérire olyan nagy formátumú operákat választották, mint az Aida, a Nabucco, a Carmen, mert követhető a sztori, emberekről szól, érzelmekről, nagyon jó dallamokkal, lírai duettekkel, áriákkal, kórussal, tánccal. Tamás megbolondítja a Traviata látványát a forgószínpaddal, és az a Violetta lelkét megjelenítő, szalagokon tekergőző akrobata, aki Violettát mint gyermeklány személyesíti meg! Sőt van egy több mint két méter magas táncos fiúnk, aki a halált és az angyalt táncolja hatalmas szárnyakkal, vagy a torreádor dal alatt arany bikafejjel, az még az utolsó sorból is látható lesz kukker nélkül. Mozognak az énekesek is, és van egy óriáscsillárunk, amin Violetta ereszkedik alá.

 

– Verdi a maga korában ragaszkodott az aktuális díszletekhez és jelmezekhez. Az önök jelmeze milyen és milyen benne próbálni a hőségben?

 

– Nagyon nehéz ilyen időjárási körülmények között, de ilyen vékony leszek benne. (Nevet.) Még ki kell találnom, hogy tudok stabilan ugrabugrálni a vastagtalpú csizmámban. Csak a meleg!

 

– Más rendezésben, más szerepben meg lehet újulni ugyanabban az operában?

 

– Hogyne. Figyeltem oldalról, hogy Tamás hogy rendez, mit gondol, sok mindent átgondolt, és nem azért, mert modern, hanem mert normál reakciókat kér, hogy ne játsszunk rá semmire. Ne zizegjünk összevissza, mert a szabadtérin még sokkal fontosabb, hogy aki énekel, arról ne vonjuk el a figyelmet. Érzelmileg és reakciókban, a két főszereplő viszonyában is kért érdekes dolgokat, és teljesen igaza van. Én még régen úgy kezdtem a pályámat, hogy bár nagyon értelmesen rendeztek, akik rendeztek, mégis volt rajta egy kis máz, egy kis mache, talán ez is volt az elvárás a műfaj iránt. Most meg le akarják szedni ezeket róla, miközben a zenében azért ott az ember, aki vívódik a helyzetekben. Nyilván mi, Violetta és Flora, kitartottak vagyunk, mi abból az életből ismerjük egymást, megértjük egymást. Én vagyok a barátnő, aki félti őt, aki pontosan tudja, hogy Violetta mit él át a betegségben, a szerelemben. Persze ilyen mélységig nincs megírva ez a Flora, csak egy hangulatelem, inkább csak a bulikon, kártyapartikon derül ki. Amikor viszont Violetta egyedül marad, egy fiatal, könnyű vérű lány, Annina marad ápolni.

 

– Ön otthonosan mozog a szabadtérin. Hogy érzi ott magát?

 

– Nem szeretem az új dobozos öltözőrendszert, a fémvázas színpadot, nem olyan, mint régen, amikor természetes közeg fogta körbe a színpadot, a dóm, a Dömötör-torony. Hiányzik a régi. Ha már nosztalgiázunk, korábban is előfordult nagyon szélsőséges időjárás, emlékszem, amikor olyan esők voltak, hogy feltört a víz a pincei öltözőben, térdig ért, és pallókon jártunk. Megesett, hogy nagykabátban, sapkában próbáltunk, bundában jöttek a nézők, olyan hideg volt éjjelente. Mindig végigsöpört valami vihar; az egyik össze is törte a Tosca díszletét, a Háryban félóránként szakadt le az ég, a közönség beszaladt az árkádok alá, a zenekar az öltözőbe, vártunk, szóltak, hogy elállt, folytatjuk, akkor visszaálltunk, aztán újra le, és megint fel. Előfordult, hogy hajnali egyig tartott az előadás meg-megállva. A Rigolettóban én voltam az apród, és éppen színpadra léptem a második felvonásban, amikor elkezdett zuhogni az eső. Az az előadás félbe is szakadt.

 

– Az idei színházi évad végén két Dömötör-díjat is átvehetett: az életműdíjat és a legjobb mellékszereplőét. Mintha az utóbbinak jobban örült volna.

 

– Valóban, szerintem a mellékszereplő díj nagyon értékes, mert jelzi, hogy arra is figyelnek az emberek, és megjegyzik.

 

– Énekmestere is pár operatagozatos és sok színész kollégájának. Ez muszáj, vagy ezt is szívesen csinálja? 

 

 Először szívességből segítettem, mert akkoriban Gyimesi Kálmán és Karikó Teréz voltak az énekmesterek, de mikor Terike abbahagyta, Gyüdi Sándor kinevezett. Nagyon élvezem, bár jobban is izgulok a takarásban a kollégákért. Én is így kezdtem, hogy ha prózát kaptam, mentem Rácz Tibihez, hogy mutassa, hogyan csináljam, ha táncolni kellett, a táncosoktól kérdeztem, hol legyen a súlypontom, kezem-lábam. A padlás Mamókájától is nagyon féltem, hiszen az első Mamóka Tábori Nóra volt 1988-ban, aki itt kezdte a pályáját. Aztán az első szegedi előadásban Markovits Bori játszotta, majd Fekete Gizi, merthogy ez nem énekes szerep. Kérdeztem Gizit is, hogy csináljam, ő csak biztatott, hagyjam, ne idegeskedjek. Ki kellett ám azért kínlódni. Régen ugyanis olyanokat írtak az itteni kritikusok: „hogy meri elénekelni a Karikó Teri vagy a világsztár után”. Gondoltam, jöjjön a világsztár énekelni ezért a fizetésért. Tehát be voltak gyöpesedve a szerepkörök. Meg hogy „üvegházi szereposztás”. Tudtuk mi, hogy nem vagyunk drámai hangok, de olyanokat játszottunk el az operákban, amiket addig soha senki, mert „akinek nincsen akkora hangja, az pótolja játékkal”. 

 

Visszatérve A padlásra: még születésnapi meglepetésvendég is voltam a múltkor egy kislánynál, aki a musical rajongója, és minden dalt tud kívülről. Nemrég meg egy kisfiú kedvéért változtattam a szövegen, aki nyolcadjára jött el A padlásra, mert ő azt kérte, ne ugyanaz a rajzfilmcím legyen mindig. Sokat gondolkoztam, míg végül azt mondtam helyette: Kung Fu Panda – A rendkívüliség legendája. Nézett is rám Krausz Gergő kollégám, akinek a Herceg szerepében ezt utánam kell mondania.

 

– Ön kihozta a színházból, amit csak lehetett. Volt része operából, operettből, színműből, musicalből.

 

– Jövőre a Falstaffban leszek benne, ami új. Amikor idekerültem, azt mondtam, pfuj operett, pfuj nóta. Na miből éltem? Operetthakniból. Ezért is maradtam Szegeden, mert mindent lehetett játszani ezzel a nagy társulattal. A tájolást is nagyon szerettem, tájoltunk az operettel és az operával is. Orosházán vettük a libatepertőt, Békéscsabán a csabai kolbászt. Mindenki mondta a buszon a magáét, ki építkezett, kinél születtek gyerekek, unokák. Én építkeztem, és mert kellett a pénzt, a nagymamámék hagymaföldjén is dolgoztam, oda is jöttek a kollégák kalákában segíteni. Énekeltünk zsákolás közben, ötven fokban ránk égett a kosz is, igaz, volt, aki estére nem bírt megmozdulni. Mindennap előadásunk volt, hétvégeken négy, reggelente próba. Minden éjjel énekeltem a Szeged bárban, később, amikor a Szeged bezárt, a Nagyáruház bárban, a Jégkunyhóban, a Pepsiben, a vásárhelyi strand melletti bárban, egy makói kocsmában, minden ünnepen, vállalati nőnapon, szilveszter éjszakákon. Ahogy befejeztük a színházi évadot, utána két hét Bükfürdő környékén, ahová a legjobb előadásainkat vittük. Napközben énekkar-zenekar focimeccs a strandon, kakastökepörkölt. A nyarak hátralévő részében a szabadtérin játszottunk, utána jött az új évad ősszel. Bírtuk.