A korrupció leleplezése még nem politikai üzenet – Lakner Zoltán jegyzete

Lakner Zoltán

2022. január 20. 10:46

A korrupció leleplezése még nem
politikai üzenet – Lakner Zoltán jegyzete

Hétpróbás politikafogyasztó olvasóink közül sem emlékszik talán már mindenki a „csengeri örökösnőre”, aki állítólag Kósa Lajosra bízta volna vagyonát, ám a polgármester, frakcióvezető, miniszter sok-sok év megfeszített gondolkodását követően rájött arra, hogy egy csaló akarja átrázni.

 

Ha ez megvan, akkor talán az is felsejlik a múlt ködéből, ahogyan Kósa szinte katatón állapotban igyekszik ignorálni az őt kérdező újságírókat, hogy aztán végül néhány semmitmondó mondatot követően hivatali BMW-je biztonságába húzódjon.

 

 

Ha tehát rémlik még ez az egész, akkor talán az is beugrik, hogy mindez 2018 kora tavaszán történt, a választási időszakban, és a szóban forgó jelenet történetesen már a váratlan hódmezővásárhelyi ellenzéki időközi választási győzelmet követően zajlott le.

 

Azt még utólag sem állítanám, hogy euforikus várakozás jellemezte a kormányváltást akaró közvéleményt, de kétségtelenül a remény napjai, sőt talán hetei voltak ezek. Egy elhódított fideszes bástya, és egy miniszteri szintig érő botrány, ami ráadásul nevetségessé is tette az egyik legrégebbi fideszes politikust, kedvező alaphangulatnak tűnt az ellenzék számára.

 

Ehhez képest jött az április választás sokkja, amikor kiderült, hogy a magas részvétel jelentős része Kubatov mozgósításából adódott, és bár a Fidesz ellen persze többen szavaztak, mint a Fideszre, de csak hajszállal, és a kormánypárt megközelítette a 2010-es, hatalomátvevő szavazatszámát.

 

Csengeri örökség ide vagy oda, még Kósa Lajos is megnyerte debreceni egyéni választókerületét, valamivel nagyobb szavazataránnyal és több szavazattal, mint négy évvel korábban.

 

Mindezt nem kedvfosztó felvezetőként írom. Inkább olyasfajta emlékeztetőül, ami mondhat valamit arról, hogy egy korrupciós ügy, és benne egy magas állású politikus konkrét érintettsége, sőt visszatetsző viselkedése – amit most a Völner-ügyben is látunk – automatikusan magával hozza-e személyes bukását, amely magával rántja a pártját is.

 

Nem.

 

Semmiképp sem jelenti ez azt, hogy a visszaéléseket, a lopást, a törvénytelen közbenjárást, a befolyással üzérkedést és minden egyebet el kellene fogadni. Éppen ellenkezőleg, ezeket az önmagukon rendre túlmutató, az egész társadalmat mérgező cselekedeteket fel kell tárni, meg kell mutatni, a tetteseket el kell ítélni, és politikai értelemben meg kell szégyeníteni őket annyira, hogy közhivatal közelébe se jussanak többé. Minden tisztelet megilleti a korrupciót feltáró újságírókat és politikusokat, akik nincsenek túl sokan.

 

Csakhogy a súlyos és még annál is súlyosabb botrányok fecskéi nem csinálnak nyarat, azaz nem lesz „maguktól” politikai következményük.

 

Ennek legalább három szerkezeti oka van.

  • Az első az, hogy egy olyan társadalomban élünk, amelyben az intézmények és a politikai osztály iránti közbizalom szintje kirívóan és életveszélyesen – ámde érthetően – alacsony. Ott, ahol az állampolgár eleve azt gondolja, hogy a politikusok lopnak, csalnak, hazudnak, és nem őérte vannak a közintézmények, ott sajnos ugyanez az állampolgár nem fog fennakadni a visszaéléseken sem. Sőt, erre bizonyíték az elmúlt tizenkét év, ez a bizonyos állampolgár egyre inkább hozzászoktatható lényegében bármekkora botrányhoz.
  • A második ok összefügg az előzővel: az ügyek napi tömege afféle botrányfáradtságot okoz. Hiszen éppen az a lényeg, hogy a NER maga a korrupció intézményesítése, tehát bárhol, bármikor, bármilyen ügyben kipattanhat és ki is pattan valamilyen ügy, megmutatkozik a visszaélések jéghegyének csúcsa. Még egyszer hangsúlyozom, néhány tucat ember nagyon komoly munkájának eredménye, hogy minderről egyáltalán fogalmunk lehet, nem az ő hibájuk, hogy a visszásságok olyan tömegesek, hogy lényegében feldolgozhatatlanok a közvélemény számára. Egyfajta fásultság alakul ki, nem tiltakozó cselekvés, hanem csalódott apátia lesz a botrányok halmazati következménye.
  • Mármint, és ez a harmadik ok, azok esetében, akik egyáltalán értesülnek róluk. Hiszen a végletekig polarizált hazai közélet a nyilvánosságban is intézményesült, s míg mondjuk tíz vagy húsz évvel ezelőtt egy-egy botrány átgyűrűzött a túloldali választókhoz is, most szinte hermetikusan záródnak a táborok közötti határok. A még döntés előtt álló, tábortalan szavazóknak pedig olyan tudatossággal kell vadászniuk az információkat, ami nem biztos, hogy magától értetődően elvárható valakitől, akinek a hírek követése nem a szakmája.

 

Méltánytalannak tartanám, hogy ezt az egész problémahalmazt az ellenzék nyakába öntsük, számon kérve, miért olyan bénák, hogy nem tudnak élni a kínálkozó lehetőségekkel, mivel az előbb említett strukturális problémák meghaladása alighanem csakis rendszerváltás méretű változással érhető el.

 

Ám egy dolgot meg lehet tenni: tudni minderről.

 

Vagyis nem hinni azt, hogy egy-egy ügyre rámutatva a választók tömegei megindulnak a szavazófülkék felé, vagy hogy a naponta tartott sajtótájékoztatók megrengetik a világot.

 

A rendelkezésre álló szűkös felületek és a minél nagyobb mértékű utcai jelenlét igazán hatásos, néhány üzenetre koncentráló felhasználása, valamint ezeknek az üzeneteknek a korrpuciószidáson túlra kalibrálása, a megélt napi problémákra történő reflektálás, a kedvezőbb és hihető jövőkép felvillantása, az ennek eléréshez szükséges kompetencia mondatokba sűrítése, és ezeknek a következetes, fegyelmezett kimondása: ilyen lehetne az az ellenzéki kampány, amire sokan várnak.