A kiszámíthatatlanság választása – Lakner Zoltán jegyzete

Miközben természetesen mihamarabbi és teljes gyógyulást kívánunk az érintettnek, L. Simon László édesanyjának, nagyon úgy néz ki, hogy a volt képviselő, volt miniszterhelyettes, a Magyar Nemzeti Múzeum jelenlegi főigazgatója tényleg most szembesült azzal, ami van.
Nemcsak a Covid-protokollról van szó, hanem az ennek kapcsán vagy ürügyén a háziorvosokra pakolt kismillió feladatról is. És ha már itt tartunk, az még a szerencsésebb eset, ha a háziorvos túlterhelt. A másik eset ugyanis az, hogy nincs. Hosszú ideje két megyényi háziorvosi praxisnak nincs gazdája Magyarországon, ezeken a helyeken helyettesítéssel látják el az állampolgárokat, így aztán az ebben érintett háziorvosok végképp agyon vannak nyomva a nagyrészt adminisztratív feladatok súlya alatt.
Hogy a mindenben illetékes kormányhivatalokban ezalatt mi a bánatot csinálnak, azt egyszer igazán jó volna megtudni.
Mindez önmagában talán nem érne meg (még egy) cikket, hiszen elegendő volt felkeresni L. Simon személyes oldalát a közösségi médiában, és megtekinteni az azóta törölt posztja alatt a több ezer hozzászóló véleményét, akik egymás után köszöntötték a fideszes potentátot a pártja és kormánya által teremtett valóságban.
Van azonban egy tágabb értelme is L. Simon bumfordi szövegének és önkéntes lesre futásának.
Különösen, ha a posztját együtt olvassuk például azzal a hírrel, amely arról szól, hogy az Emmi nevű minisztérium-monstrum által szervezett közoktatási kompetenciamérés informatikai hibák sorozatán siklott ki, holott a tesztüzemben már érzékelték a hibákat – éppen csak kijavítani nem sikerült azokat. Vagy azzal az információval, miszerint ugyanez minisztérium forráshiányra hivatkozva nem ad 10 millió forintot egy maglódi napközinek, ahol fogyatékossággal élő gyerekekkel foglalkoznak, és szigetelni szeretnék a padlót.
Hibák és zökkenők persze mindig és mindenhol vannak, de ezekről az esetekről olvasva emlékezetünkbe idézhetjük, hogy pontosan mi minden hangzott el a kampány során a kormány részéről az egészségügy, az oktatás, a szociális gondozás témakörében.
Semmi.
Itt persze tehetünk egy „folytatjuk” típusú kanyart, hogy ugyanis a kormány tevékenysége irányadó arra nézve, amit eztán fog végezni. Ebben akár lehet is valami, bár nyilván egyetlen regnáló kormányt sem ment fel azon kötelezettsége alól, hogy vitákban adjon számot arról, amit elért, és arról, amit a jövőben tenni kíván.
De ha még ezt a részt nagyvonalúan átugorjuk is, éppen 2022-ben az a helyzet, hogy a „folytatjuk” érvényét vesztette. A háborús helyzet, a járványválság roncsoló következményei, a választási osztogatás, az uniós pénzek beáramlásának lefékeződése mind-mind olyan tényezők, amelyek gyökeres változásokhoz vezetnek. Ehhez képest vagyunk túl egy olyan választáson, amelynek során minderről egy árva hangnyi vita ki nem alakulhatott, mert a fő témává az vált, hogy az ellenzék állítólag háborúzni akar Ukrajna területén Oroszország ellen.
Ettől még minden kritika igaz az ellenzéki kampány össze nem állására, a kiforgatható mondatokra és nem kényszerített hibákra vonatkozóan. Ám az eredmény mégiscsak az, hogy a kormány egy hamis váddal lódította meg saját kampányát, félresöpörve minden egyéb ügyet. Megígérte, hogy elhárít egy veszélyt, ami nincs, miközben minden megoldandó hétköznapi ügyet kikerült.
Biankó csekk.
Ez a kifejezés illik arra, amit a kormány kapott április 3-án. Sok szempontból érthető, hogy az emberek egy bizonytalan helyzetben inkább az ismertre szavaztak, még ha az nem is annyira jó (bár sokan rajonganak érte), mint a még bizonytalanabbra. De valójában az a legnagyobb illúzió az egészben, hogy a többség az ismertre szavazott az ismeretlennel szemben, tudniillik Orbánra az ellenzék helyett.
Fogalmunk sincs ugyanis, mit fog csinálni az újrázó kormány például az e cikk elején említett egészségüggyel, oktatással, szociális rendszerrel, hogyan tervezi átállítani a magyar energiaellátást az orosz gázról és atomról valami másra, miből és mit fog fejleszteni, ha nem ömlenek a korábbi módon az uniós pénzek. Még az eddigi rossz és káros gyakorlatok sem folytathatók, annyira megváltozik most körülöttünk minden.
A kormány és személyesen a kormányfő természetesen úgy értelmezi a győzelmet, hogy minden, ami eddig és ezután eszébe jutott, arra a választópolgárok többsége felhatalmazta. Magyarán, azt csinál, amit akar.
Aki a propaganda által eltorzított információk miatt vagy éppen az ellenzék ténylegesen nem meggyőző volta miatt választotta Orbánt, azt gondolván, vele a biztonságra voksol, valójában a teljes kontrollvesztésre, kiszámíthatatlanságra és bizonytalanságra szavazott.
Ez áll most előttünk.