Bármely hazai gazdasági portálon számos elemzést találhat az olvasó arról, hogyan hat a négy amerikai és egy svájci bank krízise a magyar fizetőeszköz helyzetére: rosszul. Habár a problémák távoliak, és nem is olyan jellegűek, amelyek hasonlítanának a magyar gazdasági, pénzügyi bajokra, bizonytalan szituációkban a befektetők szabadulni igyekeznek kockázatos eszközeiktől. Márpedig a forint közmegegyezésesen ilyennek számít. Ennek sok oka van, ezek közé tartozik a kormány és a jegybank közötti nyílt harc, valamint az, hogy az uniós forrásoknak még mindig a közelébe sem kerültünk.

Mit tesz ilyenkor a magyar kormány?

A legutóbbi hírek szerint kicseréli a Monetáris Tanács két tagját.

Ez a testület dönt az alapkamatról, amely most valóban magas, (nagy nehezen) reflektálva az elszállt inflációra és a rossz árfolyamra, ám a kormány szerint a magas kamatszint miatt fékeződik le a gazdasági növekedés. A kormány láthatóan nem csak termelője, de első számú fogyasztója is a saját propagandájának. Nagy Márton – és Orbán Viktor – szerint ugyanis csak külső okai vannak az inflációnak, mégpedig az energiaárak felugrása és az Oroszország elleni szankciók, ezért ezekre úgysincs hatással a magas kamat. Ennek az állításnak egyik része sem igaz, amire bizonyítékot szolgáltat, hogy a magyar inflációs adat a legrosszabb az egész Európai Unióban, és hogy a pénzpiaci nehézségeket rendre a magyar forint sínyli meg a legjobban a velünk nagyjából hasonló helyzetű közép-európai országok körében. A nemzetközi gondok lecsapódásának masszívan vannak tehát belső okozói.

Habár a Magyar Nemzeti Bank élén tíz éve a kormány által kiválasztott személy áll, most már ez sem elég. A kormány új összetételű Monetáris Tanácsot is akar, hogy kikényszeríthesse a számára kedvező kamatszintet. A hatalmi ágak közötti vita „megoldása” mindig ugyanaz: a kormány a saját embereivel megszállja a neki ellentmondani merészelő intézményt. Jelen helyzetben ennek az lesz a következménye, hogy a jegybank elnöke és alelnökei ezentúl nem csak a kormánnyal, de a Monetáris Tanács egyes tagjaival is nyilvános konfliktusban állnak majd, egészen addig, amíg a jelenlegi jegybanki vezetés mandátuma 2025-ben lejár. Már az is elég nagy baj, hogy Matolcsy György képviseli a jelenkor Magyarországán a realitást, még nagyobb baj viszont, ha még ez a nagyon kevéssé pislákoló realitásérzék sem juthat érvényre.

Ami az uniós pénzeket illeti, a kormány rendre arra hivatkozik, hogy azt az éves szinten néhány milliárd eurót – csekélység – fel tudja venni piaci hitel formájában is, mondjuk, Kínától. Felvenni éppen fel tudja, csak sokkal magasabb kamattal, tehát növelve az eladósodottságot és a következő évek, a következő nemzedékek terheit. Az sem igaz, hogy a kínai hitel szabadon felhasználható, szemben az unióssal, mert a kínaiak a számukra, az ő gazdasági érdekeiknek megfelelő beruházásokat várnak el, és azokban tartós érdekeltséget szereznek. Nincsenek ugyan jogállamisági elvárásaik, csak azt sosem kellene elfelejtenünk itt, Magyarországon, hogy a jogállam a mi érdekünk. Ha a kormány ez ellen küzd, azzal az országnak árt.

Az erre szabott március végi határidő napokon belül lejár, és bár zajlik az egyeztetés az igazságszolgáltatási reformról, a kormány álláspontja mindeddig áttörésszerűen nem módosult – és akkor még igen enyhén fogalmaztunk. Mindeközben a Kúria elnöke – akinek kinevezése érdekében a kétharmados parlament kétharmados törvényt módosított, a jelöltre szabva a jogszabályt – konferenciát tart, amelynek egyik fő mondandója, hogy mennyire rendszeridegen az Országos Bírói Tanács önállósága és a bírói kinevezések esetében gyakorolt beleszólási joga. Ez tényleg így van, a NER-ben rendszeridegen az önállóság és a beleszólási jog. Csakhogy jelen esetben ezek a legfontosabb általános feltételek ahhoz, hogy Magyarországra ténylegesen megérkezhessenek az uniós pénzek. Ezek híján maradhat a kínai hitelére való kacsingatás, és marad a pénzpiaci veszélyzóna, ahol a nyugati vagy akár keleti gazdaságok minden egyes tüsszentésétől belázasodik a magyar gazdaság – akkor pedig mindannyian még mélyebben nyúlhatunk a pénztárcánkba minden egyes bevásárláskor.