A huxitolás csúszós lejtője – Lakner Zoltán jegyzete

Nem akarnám a megérdemeltnél bővebb lére ereszteni a dolgot, de mégiscsak az történt, hogy a központi kormánylapban elkezdték pedzegetni az Európai Unióból való kilépés lehetőségét.

2021. augusztus 19. 09:40

A huxitolás csúszós lejtője – Lakner Zoltán jegyzete

Mivel egykor tanárom volt, igyekszem valamit megőrizni a kötelező tiszteletből Fricz Tamás iránt – legyen elég talán ennyi –, aki vett egy nagy levegőt, és kimondta: Huxit. Magyar kilépés. Hogy tudniillik gondoljuk át, van-e nyomós indok az uniós tagságunk feladására, s szerinte van, ugyanis, „ha újra diktálni akarnak nekünk, hogy mit és hogyan kell tennünk, akkor értelmét veszti az uniós tagságunk”.

Diktálás alatt „a magyar gyermekvédelmi törvénnyel szembeni példátlan, soha nem látott módon összehangolt uniós és nyugati támadássorozat” értendő, valamint az, hogy megvonhatnak, vagy legalábbis visszatarthatnak az uniós intézmények pénzügyi támogatásokat, ha azok lehívásának, felhasználásának és ellenőrzésének feltételeit nem teljesítjük.

Fricz Tamás ezt persze annyiban foglalja össze, hogy Soros.

Nyilván nem eszik olyan forrón ezt a kását, de azért a Magyar Nemzet végtelen szerkesztői szabadságával élve mégiscsak olyan cikkeket közöl, amelyek megfelelnek az egyetlen igaz magyar kormány elvárásainak. Akár azért, hogy szondázzák a hívek lojalitásának rugalmasságát egy új téma bevezetése esetére, akár azért, hogy felkészítsék az irányváltásra a követőket.

Szerintem nincs arról szó, hogy a Fidesz holnaptól kezdve a kilépés tudatos hívévé válna.

Ám retorikai értelemben a „Brüsszel” ellen vívott állandó háborúból „logikusan” következik, hogy egy napon végképp ledobjuk láncainkat, és jól faképnél hagyjuk ezt a hanyatló nyugati közösséget. A mindig magasabb fordulatszámra tekert indulatok nem csak újabb és újabb célpontot, de újabb és újabb „cselekvési” formát is keresnek maguknak. A százegyedik „háború” után százkettedikként jöhetne a kilépési háború.

Persze, mindez csak spekuláció, nem állítás, de az örvény, ha mélyül és gyorsul, könnyen elnyel bárkit vagy akár mindenkit.

Fricz cikkéből emellett kiviláglik az is, hogy a kormányoldalon kezdik felfogni: tényleg elzárhatják a pénzcsapot a „brüsszeliek”. Az elmúlt több mint egy évtizedben az volt a magyar kormány és az európai intézmények közötti viták mintázata, hogy sokféle vita és eljárás zajlott ugyan, de a nap végén Orbánék lehívták az összes pénzt, amiből vidáman építették a NER-t és a klientúrát. Most viszont, holott még éppen csak megkezdődött a pénzvisszatartás, ez máris érzékenyen érinti a kormányt – csak hát, ugye, az a baj, hogy ez a magyar lakosságot is érzékenyen érinteni fogja. Választás előtt a kormány két kézzel szórja a pénzt, amit majd egy napon vissza kell fizetni.

A kormány, hisz ismerjük, ennek láttán sem vesz vissza sem az intézkedéseiből, sem az arcából. Viszont akkor mi következhet ebből egyéb, mint a meghosszabbítás Bicskéig, azaz a Huxit-emlegetéséig? Még ha egyelőre csupán a túlbuzgó, de a túlbuzgóságukban szabadjára eresztett hívektől is? S kérdés az is, hogy ha tartósan bizonytalanná válnak az uniós pénzforrások, akkor az Orbán-rendszer milyen szempontok alapján mérlegel?

Fricz válaszai minderre lehengerlően egyszerűek, nem is nagyon bíbelődik a kifejtésükkel. Kettőt szeretnék csupán idézni – a többi is ilyen. Egy: több lábon kell állnunk, hogy akár egy uniós kilépés esetén is talpon maradjunk. „Röviden ezt a keleti nyitás fogalmával illusztrálhatjuk.” Kettő: a britekhez, a norvégokhoz (!!!), a svájciakhoz, a liechtensteiniekhez hasonló módon gazdasági szerződést kell kötnünk az EU-val. „Mi baja van Norvégiának, hogy nem tagja az uniónak? Semmi.”

Hát, ez viszont nem semmi.

Szerzőnk nem sokat bíbelődött a „keleti nyitás” és az uniós tagság, vagy éppen a zalai és az északi-tengeri olajlelőhelyek hozamának összemérésével. Abban is biztos, hogy a sokat szidott, profitéhes multik akkor is Magyarországon maradnának, ha kilépnénk, amennyiben később is megtalálják nálunk a számításukat. Ami, akárhogy gondolkodom is, nehezen lehet egyéb, mint az alacsony adó és az alacsony munkabér.

Ezzel aztán jól megadjuk a gyarmatosítóknak.

Egyáltalán nem gondolom, hogy Fricz Tamást túlságosan komolyan kellene vennünk, és azt sem hiszem, hogy a kormány máris a kilépést vette volna célba. De az is hiba lenne, ha nem látnánk meg a feleresztett meteorológiai léggömböt.

Azt is észlelni érdemes, hogy az állandó mesterséges konfliktusok, az izgága propaganda-habverés következtében növekvő massza saját mozgási törvényekkel rendelkezik. Az Unióból még annak sem könnyű kilépni, aki ki akar, lásd a Brexit-szappanoperát 2016 nyarát követően, s a magyar lakosság döntő része tag akar maradni. Az is igaz viszont, hogy a Fidesz sok mindenre „megtanította” már saját szavazóit – habár e tanítás igen jelentős része a kollektív tudásvesztést célozza, éspedig sikerrel –, és nem tudjuk, milyen hatással járna, ha a kilépésvita napi politikai témává, a végletekig polarizált hazai közélet egyik terepévé válna.

A huxitozás realitásszintjének pontos jelzése, hogy Fricz szerint a Fidesz kilépése az Európai Néppártból „helyes minta” a kiválásra, ha szükségessé válik. Ez esetben, ugyebár, az történt, hogy amikor Orbán elmérte az uniós erőviszonyokat, akkor a Néppárt nagy többsége elszánta magát a Fidesz tagságának felfüggesztésére, amiben annyi kompromisszumot engedtek 2019 márciusában, hogy Orbán maga „kérhesse” ezt a megoldást. De hát mi másért kérne ilyesmit egy teljes jogú tagpárt vezetője, mint kényszerből, szembesülve a helyzet tarthatatlanságával? Majd ugyanez történt idén tavasszal is: amikor a Néppárt zömének már végképp elege lett a Fideszből, s elszánta magát a kizárásra, akkor Orbán becsúszó szereléssel levelet küldött, hogy márpedig innen ő lép ki. Fricz szerint ez a követendő modell. Ha így van, az valóban drámai előhang, hiszen a fenti esetben a Fidesz kimanőverezte magát a legerősebb európai pártszövetségből. Ehhez valóban kísértetiesen hasonlítana az, ha idővel a világ legerősebb gazdasági-politikai szövetségéből manőverezné ki Magyarországot.

Újra mondom, nem hiszem, hogy ez a holnap története, de a síkos lejtőn napról napra csúszunk egyet-kettőt lefelé. A kilépés ma még nem téma, de a legegyszerűbb megoldás mégiscsak az lenne, ha nem is válhatna azzá.

A kockázat-minimalizálás legjobb esélye egy olyan kormány, amely nemhogy kilépni nem akar az EU-ból, de úgy értelmezi az érdekérvényesítést, hogy azáltal hiánytalanul hazahozza az uniós pénzeket. A demokratikus rendszerváltás elérése ebből a szempontból is a valódi nemzeti érdek.

Lakner Zoltán