Spiró György Feleségverseny című regényének egyik vicces-elkeserítő eseményszála az úgynevezett korlátozott polgárháború, ami Budapest belvárosának egy részére szűkül: a pesti oldalról lövik a budai várban dolgozó-lakó miniszterelnök irodáit, csekély sikerrel. Az emberek tudomásul veszik, hogy ez zajlik, próbálják kikerülni a problémás utcákat problémás időkben, és ezzel a dolog nagyjából le van tudva. (A regényben az ellenzék szerint ugyan a kormány szervezi az egészet, a kormány szerint meg az ellenzék, és a pontos igazság soha nem is derül ki – talán csak gumicsont az egész, nem több.)

Úgy tűnik, mintha a magyar társadalom is így kezelné a tanár–diák–szülő-tiltakozásokat. Persze, tudjuk, gond van az oktatással, de hát ki emlékszik olyan időkre, amikor az egyáltalán rendben volt? Sok az óra? Sok az adminisztráció? Na és, a mi időnkben is sok volt, mégis itt vagyunk. Nem lesz szaktanár? Nem baj, legalább nem kell küzdeni többet a kémiával, azt magyartanár se tudja úgyse jobban, mint a gyerek. Persze nem akarok igazságtalan lenni, tudom, hogy sokan átérzik-átlátják a mostani tiltakozások okait, és időről időre valamiféle szolidaritás is felcsillan. De mintha mégis magára maradt volna az iskola társadalma.

A magyar politikának immár tizenhárom éve egy sajátos vonása, hogy az ellenzéki közvélemény (beleértve a médiát, politikusokat, pártokat, egyéb szerveződéseket) a „mit lehetne tenni” és az „ezt már nem végképp nem hagyhatjuk” nekikeseredések vagy épp nekibuzdulások eredményeképp az újrahasznosításban keres megoldást. Mit jelent ez az újrahasznosítás?

Valahányszor mond valami olyasmit Orbán vagy kormánya egy tagja, ami egyfajta lelepleződéssel vagy korábban elhallgatott dolgok beismeréssel egyenlő, máris jönnek a szalagcímek: ez most Orbán őszödi beszéde! És mindenki várja, hogy akkor ha ez így rá van mondva, akkor majd most végre jönnek ugyanazok a fejlemények és következmények – de persze ez nem történik meg, hiszen miért is történne? Senki semmit nem tesz azért, hogy ezek bekövetkezzenek.

Újrahasznosítás az is, ha átmegyünk párszor elég sokan egy hídon, esetleg órákra elfoglaljuk azt, esti tüntetésen telefonjainkkal világítunk, remélve, hogy ily módon talán újra elérjük azt a hatást, amit anno a netadós tüntetéseknél. Ha mi is nekiállunk kordont bontani, az talán hoz nekünk is annyit, mint másfél évtizeddel ezelőtt a Fidesznek. Közben megy a Facebookra az #Istandwith – és itt nagyjából hetente jöhetne egy újabb ügy, intézmény vagy csoport.

Nem akarom leszólni ezeket az akciókat, mert értem, hogy az elkeseredés, kilátástalanság és reményvesztettség szüli őket. De mindeközben nem lehet nem észrevenni azt, hogy a legtöbb tiltakozásnak immár nemcsak a Fidesz az ellenfele, hanem a társadalmi közöny is, ami ezeket övezi. És nem látom, hogy az ellenzéki elit és szerveződéseik részéről lenne ennek leküzdésére érdemi törekvés.

Kordon van, könnygáz van, gumibot van. Egyik oldalon rendőrök, a másik oldalon az iskolás tüntetők. Ők a holnap Magyarországa. Fiatalok, és remélhetőleg demokraták. Lehet, hogy az erő még Orbánnal van, de az idő nekik dolgozik.