A hit, a mítosz, a képzelet vége – Szűcs Zoltán Gábor jegyzete

Szűcs Zoltán Gábor

2022. február 08. 15:26

A hit, a mítosz, a képzelet vége –
Szűcs Zoltán Gábor jegyzete

Már nincs két teljes hónap az április 3-i választásig. Ha akarom sok, ha akarom kevés. A kampány politikai értelemben valójában legalább tizenkét, de talán még több éve tart, szünet nélkül, éjjel-nappal. Innen nézve ez az alig két hónap édeskevés. Persze onnan is nézhetjük, hogy a jogszabályok szerint a hivatalos kampányidőszak a választás napjától visszafele számított ötvenedik napon indul, szóval technikailag, precíz értelemben még el se kezdődött.

 

  • Azért fontos ez, mert szembesít azzal a kérdéssel, hogy vajon miről is szól, mi is a tétje ennek az elkövetkező két hónapnak?
  • Hogy van-e esélye az ellenzéknek és mi a felelőssége abban, ahogy áll és abban, ami következni fog?
  • És vajon mennyit számít a kampány?

 

Nem akarom viszont megismételni, amit már sokszor leírtam arról, hogy az esélyek reális értékeléséhez figyelembe kell venni a választások tágabb politikai környezetét: az erőforrások szélsőségesen aránytalan elosztását a hatalom birtokosai és a többiek között egyfelől, az ország cseppet sem szívderítő általános állapotát másfelől. Abba sincs értelme hosszasabban belemenni, vajon hogy áll az ellenzék kampánya: hiszen ahogy világos, hogy az előválasztás után értékes hónapok estek ki és még ma sem állt egészen össze az ellenzéki kampánygépezet, úgy az is egyértelmű, hogy mostanra sokkal magasabb sebességi fokozatra kapcsolt az ellenzéki politika. Az is számít, de szintén ezerszer elmondott közhely, hogy a választók érdeklődésének homlokterében materiális kérdések állnak.

 

Mind-mind fontos kérdés ez is, természetesen, de van egy szempont, amit személy szerint, ellenzéki érzelmű választópolgárként végső soron mindegyik másiknál fontosabbnak érzek és ez az, hogy a következő két hónap nagy kihívása, hogy el tudunk-e képzelni egy másik jövőt, egy másfajta Magyarországot, egy olyan kormányt, amelyet nem Orbán Viktor vezet. Ha elég sokan képesek vagyunk erre, akkor véget érhet április 3-án a NER, ha nem, akkor hiába az ellenzéki pártok minden erőlködése, a NER maradni fog.

 

Nem mondom, hogy az ellenzéki pártoknak nincs felelőssége abban, hogy elhisszük-e nekik, hogy ők alkalmasabbak lennének az ország kormányzására, mint a Fidesz, de fontos látni, hogy nem ez az egyetlen szempont itt. Még csak nem is az az igazi kérdés ugyan, hogy az ellenzék tud-e jobban kormányozni. Lehetne olyan helyzet is, hogy egy technikai értelemben rosszabbul (kevésbé gördülékenyen, kevésbé hatékonyan stb.), de jó irányba kormányzó ellenzék is jobb mint egy jobban, de az országot rossz irányba kormányzó Fidesz. Csakhogy, hogy ezt el tudjuk fogadni (és nem feltétlenül ártana, hiszen ha a Fidesz bukna, akkor egy hatalmat soha vagy bő évtizede nem látott pártok laza koalíciója jönne utánuk), ahhoz bizony többre lenne szükség, mint a kormányzóképesség demonstrálására. Elismerem, ebben is van felelőssége az ellenzéki pártoknak. Elmondhatnának minél többet arról, milyen szakpolitikákat kívánnak megvalósítani hatalomra jutásuk esetén. 

 

Csakhogy, mégsem csak ezen múlik. Az elmúlt tizenkét év karakteres fideszes szakpolitikái közül vajmi keveset találhatnánk meg a 2010-es választási programjukban, a későbbiekben meg a világon semmit, ugyanis: 2010 óta nincs fideszes választási program! Nem szavazhattunk tehát eddig szakpolitikai ígéretekre, csak homályos víziókra, metaforákra, egyéb retorikai eszközökre (sőt, újabban emojikra), állítólagos teljesítményekre (amik aztán vagy igazak vagy nem), és egy büszkén felvállalt irracionális hitre a karizmatikus vezetőben. Az ellenzék persze tehetne mást, mint a Fidesz (tesz is, sőt, ha akarna, se tudná ugyanazt tenni) és nem állítom azt se, hogy a Fidesz jól tette, amit eddig tett, de ettől még tény marad, hogy a valóságban nekünk, választóknak messze nem olyan fontosak a szakpolitikai ígéretek ahhoz, hogy el tudjunk képzelni egy lehetséges, kívánatos jövőt, mint azt esetleg gondolni lehetne.

 

Akárhogy is van, a mi magunk állampolgári felelőssége letagadhatatlan, és mivel a mi szavazatunk fog április 3-án dönteni, a felelősség egészen kivételes. A politika bizonyos mértékig persze olyan mint a színház: beülünk a nézőtérre és finnyás ízléssel figyeljük az előadást, de ez az analógia a valóságban erősen korlátozott, mert a politikai előadás nem ér véget a függöny leeresztésével, a politikai dráma akkor is folytatódik, ha hazamentünk. Az analógia azért korlátos, mert a színház: fikció – a politika: valóság. Ebből pedig az is következik, hogy a politikának nemcsak passzív szemlélői és kritikusai vagyunk, hanem szereplői, rendezői és írói is. Néha talán úgy érezzük, jelentéktelen mellékszereplők vagyunk csak a pártok és hivatásos politikusok mellett, néha pedig épp azok (demagógok, diktátorok) keltik bennünk a leginkább azt a benyomást, hogy fontos szerepet játsszunk a politikában, akik valójában épp marginalizálni akarnak minket. De az igazság az, hogy végül úgyis minden rajtunk múlik. Tényleg.

A legfontosabb dolog, ami rajtunk múlik, hogy képesek vagyunk-e megszabadulni a Fidesz kreálta mítoszok rabságából.

  • Hogy el tudunk-e képzelni egy olyan életet, amiben nem a „rezsicsökkentéshez” ragaszkodunk, hanem, hogy valóban keveset fizessünk.
  • Hogy el tudunk-e képzelni egy világot, amelyben a nyugdíjakat nem „védik meg”, hanem csak nem veszik el tőlünk és hagyják gyarapodni (esetleg még bátorítják is) a nyugdíjcélú megtakarításainkat.
  • Hogy lehetségesnek tartjuk-e, hogy nem manipulatív „nemzeti konzultációkkal” próbálják legitimálni a döntéseiket, hanem nyíltan felvállalják a döntési felelősséget vagy ha azt gondolják, nekünk kell dönteni, akkor viszont népszavazást írnak ki.
  • Hogy nem kérünk a „világ legsikeresebb járványkezeléséből”, hanem szembenézünk a valósággal.
  • Hogy a „világraszóló gazdasági sikertörténet” helyett képesek vagyunk-e tudni, mi történik valójában a gazdaságban?
  • Hogy nem elégszünk meg azzal, hogy az egészségügy pazarul helytállt a járványban, hanem tudni akarjuk a valóságot?
  • Hogy elhisszük-e, hogy elegendő tanár van az iskolákban és a KLIK egy sikertörténet vagy képesek vagyunk együttélni az igazsággal, legyen az bármilyen nehéz?
  • Hogy szemünk se rebben attól, hogy példátlanul drágán épülnek nálunk az autópályák vagy merünk-e hinni egy világban, ahol nálunk is csak annyiba kell kerülnie, mint a többi EU-tagállamban?
  • Hogy normálisnak fogadjuk-e el egy kifejezetten szekuláris társadalomban, hogy az iskolákat, szociális intézményeket tömegesen játszották át egyházaknak, s velük hatalmas állami erőforrásokat vagy merünk hinni abban, hogy az államnak alapvető feladata lenne, hogy ezeket a feladatait ellássa.
  • Hogy semmi furcsát nem találunk abban, hogy a miniszterelnök kollégiumi szobatársa nyerjen évekig szinte minden közbeszerzést, aztán, mikor ők összevesznek, akkor meg a gyerekkori barátja, meg a családtagjai vagy el merünk-e képzelni egy országot, ahol az állami pénz nem a hatalmon lévők pénze?
  • Hogy beletörődünk, hogy emberi ésszel felfoghatatlan összegek mennek egy stadionépítésekre, élsportra, ahelyett, hogy elképzelnénk egy országot, ahol a testmozgás a széles tömegek aktívan űzött szenvedélye?
  • Hogy elég-e nekünk, ha plakátokon azt olvassuk, hogy melyik híres ember, tudós, művész volt magyar származású vagy olyan országot akarunk, ahol az ország jelentős része nem válik funkcionáis analfabétává vagy írástudóknak meg nem kell külföldön karriert csinálniuk?
  • Hogy tényleg attól vagyunk boldogok, ha simán összemossák a pedofíliát a homoszexualitással, ha „megvédenek” minket saját szövetségeseinktől, az EU-tól (amelynek minden döntéshozó intézményében ott ülünk és szavunk van), a NATO-tól, viszont alázatos tisztelettel beszélünk autoriter rezsimek vezetőivel vagy szeretnénk egy valóban büszke, öntudatos, értékeihez ragaszkodó országban élni?

 

Tényleg az „LMBTQ-propagandától” kell-e félnünk vagy attól a propagandagépezettől, ami a magyar közmédiától a teljesen egységessé gleichschaltolt megyei lapokon, a TV2-n át az Origóig és Indexig, sőt, még tovább is, az egész országot beborító óriásplakátokig, a járványkezelési tájékoztatás helyett kormánypropagandát folytató hivatalos állami weboldalig tart?

 

  • Hogy az „egykulcsos adót” fetisizáljuk inkább vagy elhisszük a tényeket és elfogadjuk, hogy az egykulcsos adó valójában sokakat rosszabb helyzetbe hozott?
  • Hogy hiszünk-e a mítikus „határkerítés”-ben, meg rettegünk-e a „migránsoktól” vagy észrevesszük a kormány tényleges politikájának ellentmondásait és a tömegesen behozott vendégmunkásokat vagy a tízezreket elérő bevándorlási kötvényekben lévő bizniszt?
  • Hogy abban hiszünk-e, hogy az „egészség nem üzlet” vagy hajlandók vagyunk rájönni, hogy az elmúlt tizenkét évben a rezsimhez közelálló vállalkozók hatalmas magánegészségügyi intézményrendszert alakítottak ki?
  • Elfogadjuk-e, hogy a kormánynak fontos a múlt, a hagyomány, a nemzeti örökség vagy észrevesszük-e azt a pusztítást, ami ezen a területen végbement az elmúlt években az intézményrendszerben?
  • Elhisszük-e, hogy a park az egy nagyrészt lebetonozott, murvával felszórt, virágágyásokkal és nemzeti zászlókkal díszített, mélygarázsra épített, 30 milliárdos fölösleges és műszakilag nem kifogástalan épületekkel teleszórt valami vagy el merünk-e képzelni erdőket, mezőket, szabadon hagyott tereket?
  • Lelkesen bólogatunk a miniszternek, hogy az idei választásokra küldendő EBESZ misszió teljesen „rutineljárás” vagy felfigyelünk rá, hogy ilyen EU tagállamban utoljára 2013-ban, Bulgáriával történt meg?
  • Rettegünk inkább „Gyurcsánytól” vagy elképzelünk egy országot, ahol az igazságügyi államtitkárt nem vádolják azzal a hatóságok, hogy forint tízmilliókat kapott a bírósági végrehajtói kar elnökétől mindenféle gyanús ügyekben?
  • Abban hiszünk-e, hogy nálunk nem vészesen magas az infláció vagy szeretnénk olyan országban élni, ahol akkor nincs magas infláció, amikor nem kell hatósági árstoppot bevezetni az elszabadult áremelkedés miatt?

 

A sor még folytatható lenne, de a lényeg ugyanaz: mindenekelőtt azt kell eldöntenünk, hogy hiszünk-e egy másik, egy jobb, egy élhetőbb, egy szabadabb Magyarország lehetőségében vagy azt hisszük, ezek vagyunk, ennyit érdemlünk, végülis jó ez így nekünk és bármit is kapunk a NER-ben, az még mindig jobb mint amit bárki ajánlani tud.

Ez ám a nagyon nehéz dolog. Mert még ha el is tudjuk képzelni, hogy lehetne egy másik, egy szebb, egy jobb, egy élhetőbb, egy szabadabb ország a hazánkból, akkor sincs rá garancia, hogy el is érhetjük.

 

De ha legalább el tudjuk képzelni, akkor már küzdhetünk a megvalósulásáért. Nem tudom, bevallom, hogy el tudjuk-e képzelni, hogy elég sokan tudjuk-e elképzelni. De a magyar történelemben mindig is voltak, akiknek megvolt ehhez a képzelőerejük. A XIX. században ők álmodtak vasutat, törvény előtti egyenlőséget, hidakat, iskolákat, gyárakat, sajtószabadságot, közteherviselést, honvédsereget, irodalmat, tudományt, modern nagyvárosokat és küzdöttek is érte. Sok mindent elértek, sok mindent nem. De mertek álmodni és mertek cselekedni.

 

Nekem ők a példaképeim és remélem, egyszer elég sokan merünk majd ismét az ő bátorságukhoz és képzelőerejükhöz mérhetően bátrak és fantaszták lenni. Április 3-a erről is szól majd, ne legyenek kétségeink.