A demokrácia arra is való, hogy a riválisok egymás hazugságait szóvá tegyék, a média meg arra, hogy az erről szóló vitának teret adjon, illetve ő maga tárja fel a minden oldali hamisságokat. A demokrácia korlátozása viszont ahhoz vezet, hogy a gyakran adagolt hazugságokat előbb-utóbb nem csak azok hiszik el, akiknek szánják, a közönség, hanem azok is hinni kezdenek az eltorzított valóságban, akik a torzítást végzik.

A probléma súlyosságát jelzi, amikor a magyar miniszterelnök egy olyan nemzetközi hangulatváltozásra alapozza külpolitikája változatlanságát, ami valójában nem következik be. Orbán a saját „békepárti” álláspontját olvassa ki egy ENSZ-határozatból, amely valóban tartalmazza a béke kifejezést, csakhogy nem azon az alapon, ahogy arról a magyar kormány beszél – azonnali tűzszünet úgy, hogy mindenki megáll ott, ahol éppen van –, hanem abból kiindulva, hogy az oroszoknak el kell hagyniuk Ukrajnát. A magyar kormány számára nagyon fontos a kínai béketerv is, aminek egyetlen hiányossága, hogy nem létezik. A kínai kormány az orosz támadás évfordulóján egy úgynevezett pozíciós papírt tett közzé, amely a nemzetközi együttélés és együttműködés kívánatos feltételeit tartalmazza, benne minden egyes ország szuverenitáshoz és biztonsághoz való jogával. Kétségkívül úgy tűnik, hogy Kína egyensúlyozása inkább Oroszország felé billen el, de sem a magyar kormány tűzszüneti javaslata mellé nem álltak oda, sem béketervet nem közöltek.

Éppenséggel pedig minden épelméjű és éplelkű ember békét akar, csak nem mindegy, hogy az a megszállás vagy a szabadság békéje lesz. Ennyit azért talán a magyar történelemből is meg lehetne tanulni, ha már Orbán annyit hivatkozik rá.

Mindennek a következtében, úgy tűnik, a magyar kormány valamiféle igazolást talál a saját külpolitikájára, csak éppen a kommunikációs célra használ fogódzkodók – nem léteznek. Márpedig akkor nehéz lesz beléjük kapaszkodni.

Orbán gázerőműveket vizionál, miközben nincs földgázunk. Ezek az erőművek kiszolgálnák azoknak az akkumulátorgyáraknak az igényeit, amelyekhez energia mellett nyersanyagunk sincs. Valamint munkaerőnk. De a kormányfő regionális tartalékokra támaszkodna, félmillió olyan emberre, akiket nem tudott mindeddig sem a piac, sem a közmunka felszívni, de az akkugyárak és gázerőművek hírére egyszer csak előbújnak. Hogy kik lehetnek ők, rejtély. A nagy látnok házi Merlinje, Nagy Márton szerint még akár gazdasági bevándorlásra is szükség lehet a munkaerőhiány miatt, Varga Mihály szerint azonban telített a hazai munkaerőpiac. Ezt azért csak el kellene dönteni. Orbán terve talán a határon túli magyarokra alapozna, ők azonban, ha már elindulnak, elmennek Ausztriáig, Németországig, vagy messzebb, nem szólva arról, hogy egyre többen járnak át Magyarországról dolgozni, mondjuk, Romániába.

E légvárak hasonlóan biztos alapra épülnek, a magyar modellre, amely csodásan tartja magát, miközben a brüsszeli szankciós politika folytatólagos tüdőlövést ad saját magának. Ez is hangozhat jól, ha valakinek ez tetszik, csak éppen a magyar növekedés uniós összevetésben az utolsó ötben van, a visegrádi országok körében konkrétan tökutolsó, van viszont szerencsénk vezetni az európai inflációs rangsort.

A baj nagyságát jelzi, hogy Matolcsy György mondja manapság a realista mondatokat, sőt még egy kósza pillanatra Parragh László is, aki szerint nem Ausztria utolérése a kérdés pillanatnyilag, hanem az, Románia mikor hagy le bennünket.

Nekünk most olyan kormányunk van, amelyik éppen itt tart.