A gyáva – Sinkovics Gábor jegyzete

Sinkovics Gábor

2021. december 01. 13:20

A gyáva – Sinkovics Gábor jegyzete

„Nincs már más, csak a romló test börtönébe zárt ember szenvedése...”

 

Mintha egy óriási vattacukorba nézett volna bele. A sűrű, piszkosfehér massza ott libegett, lebegett előtte, akár meg is foghatta volna. A köd beborította, már-már agyonnyomta a tájat. A férfi becsukta az ablakot, és arra gondolt: lám, megint behúzták a cipzárt felettünk. Aztán rögtön meg is ijedt ettől a gondolattól. A húga mondatai úgy cirkuláltak benne tegnap óta, mint a bugyborékoló melegvíz a radiátorban. Késő délután csöngött a telefonja, és a testvére halk, de határozott hangon azt mondta:

„azt hiszem, apu meghalt. Itt állok mellette, és már nem lélegzik. Fogom a kezét, és jéghideg, a szeme csukva, a szája nyitva és már nincs benne élet. Ha el akarsz köszönni tőle, ha még látni akarod, akkor gyere ide...”

 

A férfi épp kocsiban ült, kapaszkodott a kormányba, és próbálta felfogni, feldolgozni mindazt, amit hallott. Messze volt a testvére házától, és azt mondta neki, hogy megpróbál... Valahogy megpróbál odamenni. De tudta, hogy képtelen lesz rá.

 

Hogy gyáva lesz ahhoz a látványhoz, ami ott fogadná.

Nyomta a gázt, látta, érzékelte az előtte, mellette haladó autók fényét, körvonalait. Ment előre, talán valahová a semmibe. Kiabálni szeretett volna, üvölteni, de nem jött ki hang a torkán. Hazament. Bemenekült a saját kis odújába, mintha ott legalábbis védve lenne a világ zűrzavarától, az élet fájdalmától. Nem hívta vissza órák után sem a testvérét. Még az is átfutott a fején, hogy csak múló rosszullét, amit a húga lát, hogy az apja csak elaludt nagyon mélyen, aztán egyszer csak felriad, és azt mondja: mi lesz a vacsora, lányom?

 

A férfi próbált aludni, de nem ment. Felkapcsolta a villanyt, és újra meg újra beleolvasott Philip Roth búskomor, precíz és már-már szenvtelen kisregényébe, amely teli s tele volt szikár mondatokkal az elmúlásról. Hangosan felolvasta:

 

„Azért, mert az élet legfelzaklatóbban sűrű pillanata a halál. Azért, mert a halál olyan igazságtalan. Azért, mert annak, aki megkóstolta az életet, soha többé nem természetes a halál...”

 

Az apja nem félt a haláltól.

 

Ezt többször is mondta. A férfi állt az ágya mellett, figyelte az idős, nagyon idős apját, és hallgatta a mondatait. Halkan beszélt, valahová a semmibe révedt, és azt mondta: Ennek a szenvedésnek már nincs sok értelme. Ez így már nem élet. És igaza volt:

 

„Nincs már más, csak a romló test börtönébe zárt ember szenvedése...”

 

A férfi újra kinézett az ablakon, bele a ködtengerbe.

Akkor szólalt meg a telefon. A húga hívta, és a hangja az előző napihoz képest, mintha „kisimult” volna. Mintha megszabadult volna valami súlyos, irtózatosan súlyos tehertől:

 

„Kijött az orvos, kedves volt, aranyos, aztán mondta, hogy nincs más dolgunk, mint megvárni a halottszállítót. És mi ültünk otthon a négy gyerek, a férjem, meg én, aztán vártunk. Éjjel fél tizenkettőkor jöttek, és arra kértek, hogy maradjunk távol az »eseménytől«, ahogy ők fogalmaztak. Csukjuk be az ajtót, nem kell végignéznünk, ahogy behúzzák a cipzárt apu fölött. Gyorsan dolgoztak, adtam nekik húszezer forintot, és arra kértem őket, öltöztessék fel aput...”

 

A férfi úgy érezte, mintha egy körhintán ülne, próbált kapaszkodni a székbe, és próbált erősnek tűnni. Mint aki bátran szembenéz az élet viharával, mint aki pontosan tudja, hogy ez az élet rendje.

Ez az élet rendje.

 

Milyen unalmas, idegesítő, semmitmondó kifejezés. Ennél jobbat is kitalálhatott volna az emberiség vigasz gyanánt. A húga nem kérdezte miért nem ment oda este, miért nem akart elköszönni az apjától. Erősebb volt, sokkal erősebb a férfinél. Ápolta, mosdatta, fürdette a már egyre betegebb testet. Elviselte a rigolyáit, a sírásait, a rémült pillanatait. Hallgatta a halálhörgését, és sokszor emelte fel a padlóról éjszaka, a megszédült idős embert.

 

Mennyi erő kell ehhez?

A férfi meg olyan volt, mint a Pál utcai fiúk egyetlen közlegénye. Aki mászott fel a farakás tetejére, és pontosan tudta, hogy ott vár rá az ellenség, a nála jóval erősebb vörösingesek valamelyik tagja. És közben fáról, fára kapaszkodva azt mondogatta magában: ne félj, Nemecsek, ne félj, Nemecsek...

 

A húga intézett mindent.

 

Miközben a férfi önsajnálatba merült, a testvére felvette a kapcsolatot a temetkezési intézettel, mintha csak egy új konyhabútort vásárolna. Precíz volt és határozott, aztán megdöbbenve sorolta a férfinak, a várható költségeket.

 

Hatszáznyolcezer forint.

De – tette hozzá –, ebben még nincs benne a pap monoton monológja, ráadásul kapunk hetvenezer forint kedvezményt, mert nem kérünk számlát.

 

Feketén borítják feketébe a világot...

 

A férfi arra gondolt, hogy ennyi pénzt hogyan képes kifizetni az átlagmagyar, akinek nincs megtakarítása. Akinek a szülei nem dugták a dunyha alá az utolsó években a nyugdíjuk egy részét, mintegy gondoskodva a saját temetésükről. Mert kétszázvalahányezer forint a sírhely megváltása, több mint százezer forint a hamvasztás, és akkor még ott van az urna, a sírásók pénze, az ilyen-olyan kegytárgyak.

 

Drága a halál is Magyarországon.

 

Ne halj meg, magyar, most semmiképpen ne halj meg. De ez is csak üres szólam, a járvány csak viszi és viszi az embereket a túlvilágra, előbb-utóbb majd elérjük a negyvenezret is, mert a védekezés immár csak süket duma, plakátkampány, fizetett reklámok sora, és a miniszterelnök öndicséretének kinyilvánítása. Meg persze a tízparancsolat, ahogy az az okos, bölcs miniszter mondogatja folyamatosan.

 

Az majd segít.

 

A férfi biztos volt benne, hogy az apját is a vírus vitte el, az idős legyengült test már nem tudott ellenállni, védekezni, merthogy két unokája és a lánya is megfertőződött – oltást egyikük sem kapott.

 

Odakint hess, eltűnt a köd, a vidáman fütyülő szél kisöpörte, miközben csak rázta és rázta a világot, A férfi belenézett a tükörbe, és most először látta igazán öregnek saját magát.

Hová tűnt korábbi önmaga – és hová tűnt az a sok-sok esztendő?

 

Vasárnap volt, és a férfi becsukta a szemét. Látta magát gyerekként, kinyúlt pizsamában az ágyban fekve, ahogy várja a matinéműsort a televízióban. Benne Foxi Maxival, és a Tenkes kapitányával. És várja, ahogy az anyja egyszer csak betoppan a szobába, és hozza neki a pörköltszaftos kenyeret. Imádta a vasárnapokat. Imádta ahogy főtt a húsleves, imádta azt is, ahogy a konyhakövön gombfocizik, és azt kiabálja közvetlenül a sparhelt lábánál, hogy: „George Best lő, góóóól!” És a férfi látta azt is, és szinte újra átélte, ahogy egy gyönyörű júniusi délelőttön otthagyják a szoba-konyhás lakást, a kertvégi árnyékszékkel, és a kölcsönkért kiskocsiba pakolt legfontosabb cuccaikkal mennek véges-végig a kisváros főutcáján, az új építésű, kétszobás lakótelepi lakásba, amelyet az anyja ügyeskedett ki valahogy a helyi tanácsnál. Ott fürdött először tizenegy éves korában kádban, miután az apja fával begyújtott az alumínium bojlerbe.

Érezte, szinte öreg fejjel is érezte az átforrósodott alumínium szagát.

 

Ez volt a kedvenc illata.

 

A férfi kínjában azt az egy verssort idézgette újra meg újra:

 

„Nincsen apám, sem anyám, se istenem, se hazám...”

 

Mert az apját olykor meglátogatta, vagy elvitte halászlét enni, és az apja mindig elmondta neki: szeresse ezt a hazát, szeresse, mert jó kézben van, mert Orbán igazi vezér, és jót akar a népnek. És ilyenkor mindig felmondta, szinte szóról-szóra felmondta a leckét a migránsokról, Sorosról, Gyurcsányról, az izzadtságszagú párttitkárokról, a sunyi kommunistákról. A pufajkásokról.

A férfi nem vitatkozott vele.

 

Nem mondta el neki, hogy ezek ugyanúgy lopnak, és hazudnak, reggel, délben és este, ahogy azok. Hogy nem érdekli más őket csak a hatalom. Nem akart vitatkozni, összeveszni az apjával, mert ez a politika, amit gerjesztenek Magyarországon, gyakorlatilag elviselhetetlen. Barátságokat tesz tönkre, családokat robbant szét, embereket fordít egymás ellen.

 

Megosztó és undorító.

 

Akármelyik oldalról nézzük.

 

És ez még a lopásnál, a korrupciónál, a hazudozásnál is nagyobb bűn.

 

A férfi gyáva volt erről beszélni az apjának.

 

Gyáva volt ahhoz, hogy a valóságról meséljen, amiről nem beszéltek a köztévé híreiben, amelyet az apja reggeltől estig nézett. Inkább ráhagyott mindent, és közben nézte a falon a régi családi fotókat, amikor még élt az anyja is. Az anyja, aki egyszer egy hideg téli napon azt mondta az apjának, el kell mennie Miskolcra egy megbeszélésre, aztán soha nem ment haza. Egy közeli faluban kezdett új életet egy csendes katonatiszttel, és nekik, a húgának és neki megtiltotta, hogy elmondja az apjuknak hol, és kivel él.

 

Az új élet reménye – aztán a rák két hónap alatt elvitte.

Az élet rendje.

 

A férfi felírta egy papírra és kirajzszegezte, ha majd kérdezik, hogy van, ezt válaszolja: ez az élet rendje, és tényleg. A gyerek eltemeti az anyját, az apját, közben ő is belehal. Odakint a vad szél már kósza hópihéket fúj: a tél előreküldte az ügynökeit. A férfi megint beleolvasott Philip Roth melankóliájába:

 

„Nézz vissza és vezekelj azért, amiért vezekelhetsz, és hozd ki a legjobbat abból, amid még maradt...”

 

Ezt kell tennie. A legjobbat kihozni abból, ami megmaradt neki.

De ennél is jobban vágyott arra, hogy elölről kezdjen mindent.

Egészen elölről.

 

És talán bátrabb lenne, sokkal bátrabb mindenhez. És mostanra nem félne, s nem várná rettegve, gyáván, ahogy az apja hamvait egyszer csak odateszik az anyja mellé – az élet rendje szerint.

Tovább olvasom