Az egyik lepattant reykjavíki középiskola folyosóján társai egy földön fekvő fiút rugdosnak, aki a folyamatos bullying miatt súlyos arcsérülést szenved. Az eseményeket a televízió is felkarolja, ahol Balli (Áskell Einar Pálmason) csak annyit nyilatkozik, hogy ha lehet, akkor hagyják békén. A Csodálatos teremtmények nyitóképei azt sugallják, hogy a különc tinédzser felépülésébe, további megrázkódtatásaiba és mindennapi életébe kapunk majd bővebb betekintést, viszont rövidesen kiderül, hogy Balli szála csupán red hering (olyan információ, tény vagy esemény, ami félrevezeti a nézőt), hiszen az „igazi” főszereplő a karatéra járó Addi (Birgir Dagur Bjarkason), aki először a híradóban látja meg a hányattatott sorsú tinédzsert. Végül, valamilyen számára is ismeretlen belső késztetés hatására beveszi falkájába, ami új fejezetet nyit nemcsak Balli, hanem a csoport életében is.

Az alapfelállás némileg hasonlít a King-klasszikusból készült Állj mellém!-re: a narratíva négy, különböző családi háttérrel és szociális képességekkel rendelkező fiú pár hetét követi nyomon, ami során állandóan úton vannak, a szó szoros és átvitt értelmében is. Csajoznak, cigiznek, isznak, drogoznak, verekednek, magas épületek tetejéről kiáltják világba fájdalmukat, vagy a végeláthatatlan Atlanti-óceán partján keresnek menedéket a város zajától. Gyerekek, akik csupán napról napra, óráról órára, de leginkább percről percre terveznek, feszegetik saját és egymás határait, fizikai és lelki síkon kísérleteznek, és végső soron keresnek valamit, ami értelmet, de legalábbis menedéket jelent abból a kellemetlen, szorongató állapotból, amibe önkéntelenül sodródtak bele.

Nem ez az első alkalom, hogy Guðmundur Arnar Guðmundsson a film szövetén keresztül veszi górcső alá a fiatalok furcsa, sokszor ambivalens, a véletlenek, a pillanat hevében hozott döntések által meghatározott hétköznapjait: rendezői debütálása, a 2016-os Nehéz szívvel (furcsa módon két címen is fellelhető, a másik A szív melege) két kamasz érzelmi érésének kezdeti szakaszát dolgozza fel, ahol a barátság és a szerelem fogalmi keretei, illetve az azokhoz rendelt címkék összecsúszása adja a drámai szálat. Ugyanezen a vonalon, ám rengeteg más aspektust hoz játékba a Berlinalén bemutatkozó Csodálatos teremtmények: a központi motívum ezúttal nem a szerelemben, hanem a gyermekkori erőszakban, illetve azt kiszélesítve a tudattalan kontrollálhatatlanságában keresendő. Természetesen ezen túl számos egyéb témát bont ki – szinte kivétel nélkül eredményesen – legyen szó a családi háttér hatásmechanizmusairól, a csoportdinamikáról és az azon belül kirajzolódó hierarchiai viszonyokról, az iskolai zaklatásról vagy természetfeletti jelenségekről. Utóbbi esetében azonban nem a valóságtól teljesen elemelt tapasztalásokról van szó: az izlandi kultúra szoros viszonyt ápol a spiritualitással, ám a történet ahelyett, hogy bedobná a mélyvízbe, inkább fokozatosan, snittről-snittre invitálja be nézőjét az ismeretlen, érzékek fölötti misztériumba, ami teret ad az egymás mellett megférő értelmezési lehetőségeknek (tényleges földöntúli jelenségek vagy az események által traumatizált gyermeki psziché hallucinációi?).

A cselekmény főhősei ugyanis az erőszakkal kelnek és fekszenek: Ballit napi szinten bántalmazzák, Konni (Viktor Benóný Benediktsson) gondjait agresszív ellenreakciókban igyekszik feloldani, míg Addi már kiskora óta harcművészettel foglalkozik, amivel nem egyszer megmenti társait a veréstől, potenciálisan a haláltól. Züllött, balhékkal és súrlódásokkal teletűzdelt napjaik a tanulás, a tudattalan drive-ok feltérképezésének műveleteiként írhatóak le: miközben egyre jobban alámerülnek saját elméjük bugyraiban, nemcsak magukról, hanem az élet egyetemes törvényeiről szereznek értékes tudást. Egymásra vannak utalva, saját bőrükön érzik a másikra mért ütések súlyát, hiszen az elviselhetetlen terhet hosszútávon, visszafordíthatatlan veszteség nélkül csak megosztva tudják cipelni; ennek megfelelően a Csodálatos teremtményekben egymást váltják a mélyen emberi és az explicit erőszakba torkolló, skandináv underground közegét feltáró szegmensek.

Guðmundur Arnar Guðmundsson filmjében azonban a formanyelvi kifejezőeszközök is kéz a kézben járnak a megjeleníteni kívánt történeti elemekkel: a kamera a gyerekek komfortzónáján belül rögzíti rezdüléseiket, míg Sturla Brandth Grøvlen lassú, fénnyel és kontraszttal játszó költői képei a szereplők tudatának kivetüléseként nyernek értelmet: sok szempontból a valóság homályos, ismeretlen alkotóelemekből épül fel, amikhez közel kell menniük ahhoz, hogy azok élessé, részletgazdaggá, teljessé váljanak. Ahogy a gyerekek kutakodnak elméjük eddig nem ismert labirintusaiban, úgy az intellektuális montázsok elsőre láthatatlan, megfoghatatlan, néha káprázatos, néha dermesztő jelenségekre derítenek fényt. Különösen Addi lázálomszerű látomásainál érhető tetten a hipnotikus impulzusokra építő látványtervezés, melyek mind ébren, mind alvás közben egyaránt megzavarhatják a főszereplő eddig biztosnak vélt valóságérzékelését.

Ez a végtelenül személyes, intim megközelítésmód elképesztő koncentrációt követel meg, melyet a legtöbb esetben elsőfilmes színészek egytől-egyig kiválóan abszolválnak: Addi vonásai között ott lapul a szűnni nem akaró aggodalom és kétségbeesettség, ami arra készteti, hogy kerül, amibe kerül, együtt kell tartania a most már Ballival kiegészült testvéri szövetséget úgy is, hogy éjszaka saját démonaival néz farkasszemet. Konni indokolatlan, önkéntelen erőszakosságát a barátság megtartása érdekében igyekszik féken tartani, míg Balli főként Addi hatására lépésről-lépésre integrálódik a csapatba, megkapva az esélyt eddigi reménytelen, nyomorúságos életének felszámolására. Siggi (Snorri Rafn Frímannsson) karaktere az egyértelmű kakukktojás, hiszen a két legerősebb fiú mögé bújva nem vállal semmilyen felelősséget vagy kockázatot, amivel negatívan befolyásolja számos szituáció végkimenetelét.

A Csodálatos teremtmények (ami ebben az esetben tényleg hiteles fordítás) beszélőcímként tökéletesen fogja össze mindazokat a témákat, melyeket Guðmundur Arnar Guðmundsson érint, és végérvényesen magában hordozza komplex üzenetét is: rendelkezzen bármilyen sötét családi háttérrel, legyen bármilyen romlott, magányos vagy gyenge, minden gyermek mélyén ott lappang a lehetőség arra, hogy a maga szintjén valami önmagán túlmutató, az emberi lét fundamentumához közvetlenül kapcsolódó tettet hajtson végre, hogy kíváncsi és nyitott, de őrült és vad legyen, illetve hogy tanuljon a hibáiból és ha úgy adódik, saját érdekeit alárendelve képes legyen mások javát szolgálni. A Csodálatos teremtmények arról szól, hogy mit jelent többszörösen nehezített pályán, megfelelő alapok nélkül, kifejletlen morális iránytűvel idejekorán, futólépésben felnőni egy olyan közegben, ahol a barátaidon kívül csakis magadra számíthatsz. És ha igazán szerencsés vagy, lesznek olyanok, akikre mindig számíthatsz.