A Fidesz, mint párt, mint társadalmi akaratnyilvánítási eszköz, természetesen rég nem létezik. Puszta jelölőszervezet, adminisztratív célokat szolgál, ahol az uralkodó csoport, alapszervezet-feloszlató (lásd a közelmúltban Csepel és Eger esetét) joga miatt a pártelnökség, valamint különösen a jelöltállításra vétójoggal rendelkező elnök akarata kizárólagos.

A pártokban szokásos intellektuális vitának, szellemi pezsgésnek vagy akár csak politikai helyezkedésnek nyoma sincs. A Fidesz az kicsiben, mint az ország – bár még mindig nem teljesen – nagyban: egyetlen ember önkényének érvényesítője hű mamelukjain keresztül. Transzmissziós szíj.

Létezésének harmincöt éve alatt nagy utat járt be.

• A közhit szerint liberálisként indult. Az 1980-as évek végén szociál-, körülbelül 93-tól „nemzeti” liberálisként határozta meg magát.
• 1996-ban átnevezték Magyar Polgári Pártra, ami egy jobbközép fordulatot jelzett, de a név nem honosodott meg, hiába mantrázta Deutsch Tamás évek át.
• A markáns jobboldali fordulat az ezredfordulón kezdődött, 2003-tól lett hivatalos, amikor újra átnevezték, ezúttal Fidesz-MPSZ-szé, hogy az úgynevezett polgári körökön keresztül felszívja a többi jobboldali párt, a kisgazdák, kereszténydemokraták, az MDF és a szélsőjobb MIÉP tagjait és szavazóit. Ekkor volt a szlogen az „egy tábor, egy a zászló”, és a Fidesz egy Orbán vezette nacionálpopulista népmozgalom formális kerete lett.
• A 2010-es második eljövetel után lépésről lépésre araszoltak jobbra. Előbb egy nemzeti-konzervatív-autokratikus hatalmi berendezkedést hoztak létre, majd a 2015-ös migrációs krízistől helyet cseréltek a tizenkét évvel korábban integrálni nem sikerült, markánsan szélsőjobboldali Jobbikkal.

Azóta okkal nevezhetők szélsőjobboldalinak: a fasisztoid far rigth minden attribútumát viselik idegenellenességtől a homofóbián át az autokratikus hatalomgyakorlásig. Egyedül a militarizmus hiányzik, az is csak az ország adottságai miatt. Helyette viszont van korrupció, azaz az ország tökéletes elrablása és saját nevükre – meg strómanjaikéra és családtagjaikéra – íratása.

A közvélekedés szerint eljutottak tehát a liberalizmustól (az 1990-es önjellemzés a liberális, radikális, alternatív) a szélsőjobbra. Bár a radikalizmus mint módszer és habitus megmaradt, és a szavazótábor is inkább szocialisztikus, mivel egyre inkább és már csak az idősek, az alacsony iskolai végzettségűek, a kistelepüléseken élők pártja és érdekképviselője. (Az alacsonyjövedelműeké viszont nem, mert akkor például a tanárok érdekeit is képviselniük kellene.)

Eljutottak tehát a demokráciától az autokráciáig, az oroszok kiűzésétől az oroszok visszahívásáig, és a Moszkvának való, anyagilag motivált becsicskulásig. Elértek addig, ahol valaha Kádár is volt, vagy inkább még messzebb.

Azonban ez nem igaz, vagy legalábbis csak egy része. A Fidesz nem egy politikai fél-, hanem egy teljes fordulatot tett meg, és oda jutott vissza, ahonnan indult.

„Az alapítók, 1988-ban egy szabad, demokratikus országról álmodtak” – írta Kubatov az évforduló kapcsán, aki maga a Fradi hírhedt II-es szektorából a szélsőjobb felé nyitást kihasználva 2003-ban csatlakozott Orbán pártjához.

Kövér azonban, aki maga is az alapítók egyike, ezt több visszatekintő interjújában is cáfolta. 1988-ban eszük ágában nem volt még a többpárti, demokratikus, szabad választásokban gondolkodni. Fel nem merült bennük, hogy megérhetik, vagy hogy lesznek ilyenek valaha.

Bár 1989 után már a kezdetektől antikommunista pártként kívánták láttatni magukat, ez korántsem volt így. Orbán apja például MSZMP-titkár volt, ő maga a gimnázium kommunista ifjúsági szervezetét vezette. Kövér úgynevezett vörös felvételivel került az egyetemre, pluszpontokat kapott családja kommunista érdemeiért.

A szervezet két ötletgazdája, Kövér és Dicházi Bertalan mindketten az állampárt környékéről jöttek. Utóbbi az alapításkor, 1988-ban a Magyar Szocialista Munkáspárt Társadalomtudományi Intézetének (főigazgató: Aczél György) alkalmazottja volt, előbbi pedig a Hazafias Népfront munkatársa (főtitkár: Pozsgay Imre).

A Fidesz az utóbbi, azaz Pozsgay köpönyege alól bújt ki, az eredeti névváltozat a Demokratikus Szocialista Ifjúsági Szövetség volt, nem az MSZMP-nek, hanem a KISZ-nek terveztek ugyanis alternatívát állítani, de szigorúan a rendszer keretein belül.

Az előzmények megértéséhez néhány évvel vissza kell tekintenünk. 1982–85 között sorra tértek meg a genszekek a Kreml falába. Három SZKP-főtitkár, Brezsnyev, Andropov és Csernyenko is meghalt egymást követve rövid időn belül. A moszkvai PB ezt végül megelégelte, szakított a gerontokráciával, és egy alig ötvenen túli uralkodót választott.

• Mihail Gorbacsov politikájának fő jelszavai, a peresztrojka (átépítés) és a glasznoszty (nyitás) azóta is élnek a köztudatban, viszont a harmadikra (időben az elsőre), az uszkárényijére (gyorsítás) szinte senki nem emlékszik.
• Pedig az eredeti válasz 1985-ben a Szovjetunió csődközeli helyzetére a gazdasági fejlődés felgyorsítása volt. Más kérdés, hogy végül a rendszer összeomlását és felbomlását sikerült felgyorsítani: a veszteséges állami vállalatok termelésének növelésével ugyanis csak a veszteség nőtt.

Az uszkárényijét még Kádár is átvette, ez volt az MSZMP hírhedt XIII. kongresszusa, de alig egy év múlva, 1986-ban világosság vált, hogy a voluntarizmus a csődbe vezet, és Magyarországon is peresztrojkára van szükség.

A magyar Gorbacsov szerepére kézenfekvő és nyilvánvaló jelöltnek a „reformer” Pozsgay tűnt, saját maga számára mindenképpen. Az uszkárényije helyett a peresztrojkát, amit Magyarországon modellváltásnak becéztek, meg tudta ígérni Kádárnak, de a glasznoszty elmaradását, a rendszer monolit egységének megőrzését nem. Szükség volt a felelősség áthárítására, pont mint az oroszoknál.

Brezsnyevék már halottak, de én még élek, itt nem lesz glasznoszty és visszafelé mutogatás – mondta erre Kádár, és Pozsgay helyett Grósz Károlyt jelölte miniszterelnöknek 1987-ben. A hoppon maradt Pozsgayt ekkor környezete pártütésre, az állampárt riválisának megteremtésére biztatta az irányítása alatt álló Hazafias Népfrontból, a kizárólagos országgyűlési választási jelölőszervezetből.

Pozsgay azonban visszariadt a nyílt szakítástól, továbbra is az MSZMP-ben, főként annak élén képzelte el magát, ezért a HNF nem alakult párttá. Helyette az MDF-et hozták létre, de nem formális szervezetként, csak fórumként, a véleménycsere alkalmaként és helyszíneként.

Eközben az MSZMP-ben közösen dolgozott Grószékkal Kádár Moszkvából engedélyezett, sőt, sürgetett eltávolításán. Az együttműködésért cserébe Grósz a kormányfői posztot ígérte Pozsgaynak az 1988. májusi pártértekezlet után.

Az ígéret betartásának kikényszerítésére alakult szervezetté (de nem párttá) az MDF 1988 januárjában, és hozatta létre márciusban Pozsgay az embereivel, Dicházival és Kövérrel a KISZ alternatíváját (de nem az MSZMP-ét). Orbán maga csak a szocialista szót vetette ki a tervezett névből, de ez nem jelentett nyílt ellenzékiséget, Pozsgay másik szervezetének, az MDF-nek nevében is szerepelt akkor már a demokrácia.

A Fidesz esetében sem volt tehát szó semmiféle antikommunista genezisről. Egyenesen a pártállami belharcok eszközeként jött létre.

A politikai pozícióváltás csak a fordult évének, 1988-89-nek a végére következik be, ami alatt világossá vált, hogy Moszkva se gazdasági, se katonai segítséget nem tud nyújtani a csőd szélén egyensúlyozó rendszernek, és Grósz keményvonala megbukott.

A Fidesz a széles, országos nyilvánosság elé 1989 júniusában, a mára megtagadott Nagy Imre és mártírtársai újratemetésén mondott Orbán-beszéddel lépett, amikor követelte a szovjet csapatok – akkor amúgy már folyamatban lévő – kivonását, egyszersmind harsányan kommunistázott.

• Ilyen nyilvános indítás után ki hinné el, hogy eredetileg nem mini Ducsénak, hanem a gimnáziumban még kicsi Sztálinnak becézték?
• És hogy akkora ellenálló volt, hogy még saját bevallása szerint is legalább kétszer találkozott személyesen az állampárt egyik vezetőjével, Pozsgayval a diktatúra éveiben?
• Hogy akkora szabadságharcos volt, hogy a kispályás focicsapatának többi tagja a rendőrség magasrangú vezetőinek gyerekeiből került ki? (Jól jött a visszakapott személyi egy-egy duhaj este után.)
• Hogy érdemi félnivalója a rendőrségtől már csak azért sem lehetett, mert az esküvőjén ott volt a rendőrállam belügyminisztere, korábbi megyei elsőtitkár Horváth István, Pozsgay szövetségese, mert a lánya (a szintén pozsgaysta Stumpf István felesége) a legjobb barátnője volt Orbán feleségének, Lévay Anikónak?

A radikális, de inkább csak annak látszó beszéd után a politikai pozícióváltás, a Fidesz antikommunista átprofilírozása, a szabadságharcos mítoszépítés sikerült.

A végén pedig visszajutottak oda, ahonnan indultak: egy autokratikus pártállami rendszerhez. Orbánnak és társainak ugyanis nem a szabadság, hanem a hatalom hiányzott a 80-as években. „Annyi szabadságunk van, amennyi hatalmunk” – mondta már 1990-ben is. Egyszerűen csak nem kívántak évtizedeket várni, hogy ötvenes-hatvanas éveikre majd bejussanak a Politikai Bizottságba, hanem előztek a leállósávban.