A diktatúra hiányáról – Szűcs Zoltán Gábor jegyzete

Robert E. Lee tábornok, az amerikai polgárháború déli oldalának talán leghíresebb tábornoka mondta állítólag, hogy jó dolog, hogy a háborúk olyan véresek, különben még túlságosan megkedvelnénk őket.
Szűcs Zoltán Gábor

2022. március 22. 14:45

A diktatúra hiányáról – Szűcs
Zoltán Gábor jegyzete

Mindez nem a most zajló borzalmas, felfoghatatlan és semmilyen módon nem igazolható ukrajnai háború kapcsán jutott eszembe, annak ellenére sem, hogy ma a világon tíz- és tízmilliók követik feszült izgalommal a történteket, vitatják, magyarázzák egymásnak, amit láttak. Nem is hiszem, hogy erre a helyzetre igazán ráillenének Lee tábornok szavai: a háborús híreket azért követjük izgalommal, mert veszély és extrém stressz hatására mindannyiunkban adrenalin szabadul fel, egyszerűen csak ilyenek vagyunk, mi, emberek. Emellett ráadásul (majd) mindannyian képesek vagyunk az empátiára, és az emberi szenvedés, főleg (bár nem kizárólag) a kiprovokálatlan, meg nem érdemelt szenvedés látványa sem hagy nyugodni minket.

 

Ehhez képest Lee tábornok minden idők egyik legborzalmasabb háborújának aktív résztvevője, az események egyik fő alakítója volt. Nélküle a háború aligha tartott volna olyan sokáig és aligha lett volna olyan véres. Nem éppen ő az az ember, akitől különösebben hiteles lenne a figyelmeztetés, hogy a háború borzalmas dolog. Az én olvasatomban Lee tábornok szavai elsősorban arról szólnak, hogy, akiknek a háború a maga vérességével és borzalmaival együtt is mindenekelőtt egy élvezetes játék és csak másodsorban véres valóság, valójában erkölcsi szörnyetegek vagy legalábbis csúszós lejtőn vannak, hogy azzá váljanak.

 

Lee tábornok megjegyzését és vele a minimum ellentmondásos történelmi alakját egy a háborúnál szerencsére banálisabb dolog – a politika – miatt idéztem meg. A politika pedig – szerencsére – többnyire nem háború. Néha persze nagyon hasonlít rá. Ezt mi különösen jól ismerjük, mert egy olyan országban élünk, ahol a miniszterelnök

permanensen szabadságharcot vív,

  • utcai harcosnak nevezi magát,
  • előszeretettel emlegeti katonaviseltségét,
  • a járványkezelést háborús metaforákkal adja el a közönségének,
  • a választási kampányban meg az a jelszava, hogy nyergelj.

 

A szavaknak – és a mögötte álló tetteknek – persze van súlyuk.

 

Ha valaki így beszél – és annak megfelelően gondolkodik és cselekszik – a politikában, akkor az bizony könyörtelenebb, erőszakosabb, kompromisszumképtelenebb, cinikusabb, korruptabb politikai valósághoz fog vezetni, mint ahol a politikát nem kezelik metaforikusan sem háborúként.

 

De azért a politika szerencsére többnyire tényleg nem háború. A tétjei a politikának is nagyok, sokszor múlik rajta élet és halál is (mint a Covid-járvány kezelése vagy általában az egészségügy esetében), néha erőszakkal és kényszerrel jár, okoz extrém stresszt és veszélyérzetet, és nem egyszer teszi próbára empátiánkat is, de azért alapvetően a politika nem háború és mindannyiunknak addig jó, amíg ezt nem felejtjük el.

 

A háború és politika közötti hasonlóságok miatt gyakran gondolkodom el Lee tábornok szavain, amikor a politikát figyelem és amikor azzal a hozzáállással találkozom, amelyik a politikának nem a magas egzisztenciális tétjeit, hanem az élvezetes oldalát hangsúlyozza. Lehet-e a magyar politikára a Lee tábornok szavain is átsütő, alig leplezett élvezettel tekinteni? – szoktam magamtól ilyenkor kérdezni. Részben azért is foglalkoztat ez a kérdés, mert 2010 előtt nagyon sok politikai elemző hajlamos volt a politikát amolyan sportként felfogni, a saját szerepét sportkommentátori szerepnek látni, részben pedig azért, mert ma is találkozom olyan megszólalásokkal, amelyek a magyar politikai erőviszonyok alakulása mögött a Fidesz profizmusát, politikai képességbeli fölényét látják. Az én tapasztalatom pedig egészen más a politikáról és amikor ezeket a megszólalásokat olvasom, ugyanaz az émelyítő érzés, ugyanaz az undor tölt el, mint amikor Lee szavai eszembe jutnak.

 

Mondom, a politika, a magyar belpolitikát is ideértve, nem háború, persze, de tizenkét éve élek ellenzéki érzelmű állampolgárként egy olyan hatalomnak kiszolgáltatva, amely kétharmados többsége birtokában lényegében bármit megtehet és amely sajátos politikaképének megfelelően többnyire meg is teszi, amit hatalma megerősítése érdekében hasznosnak talál, felprédálja a nagy ellátórendszereket, multimilliárdosokat emel fel a semmiből, cégbirodalmakat kreál és dönt porba, száll meg intézményeket és állít élükre politikailag megbízható vezetőket, gyűri maga alá helyi autonómiák ellenállását és centralizál mindent, mintha csak egy megszálló hatalom lenne egy idegen országban.

 

Nem háború ez, mondom, pedig maguk a hatalmon lévők is szeretik háborúként beállítani a politikát. De politikaként felfogva is éppen eléggé elrémisztő ez ahhoz, hogy ne tudjam benne csak a sportteljesítményt látni. Ha a politikát nemcsak adrenalinlöketként, de az empátiánkat próbára tevő, valóságos emberekkel megtörténő, sokszor életről-halálról szóló, de többnyire súlyos társadalmi kihatásokkal járó eseménysorként fogjuk fel, akkor, úgy érzem, nem fogadhatom el, hogy valaki a körülöttünk zajló tizenkét évről egy Lee tábornok érzéketlenségével, egy sportkommentátor lelkesültségével beszéljen.

 

És nem azért, mintha bajom lenne a versengéssel, a küzdelemmel, a kihívásokkal. Nem is csak azért, mert nem az enyéim vannak hatalmon. Épp ellenkezőleg, nemcsak azt nem kívánom, hogy a jelenlegi rezsim fennmaradjon, de azt sem, hogy ha majd egyszer a hozzám értékrendben közelebb állók kormányra kerülnek, ugyanekkora hatalomra tehessenek szert és ilyen módszerekkel kormányozhassanak. A demokrácia nem a jók diktatúrája, hanem a diktatúra hiánya. Szeretném, ha a politikában a cél nem szentesítene minden eszközt, és ha nem derülne ki időről időre (amikor a kormány épp az ellenkezőjét kezdi mondani annak, mint amit eddig mondott vagy amikor az ellenzéket kezdi azzal vádolni, amit maga a kormány csinál évek óta), hogy az egyetlen valódi cél a hatalom megszerzése, megtartása, kiterjesztése. Olyan politikát szeretnék, ahol a kétharmados törvények nem azt jelentik, hogy bármit át lehet nyomni a törvényhozáson annak, akinek megvan a kétharmada, akkor is, ha minden más valami egész mást szeretne, hanem mindenki felfogja, hogy a cél az, hogy bizonyos alapvető kérdésekben a közösség minél több tagja számára elfogadható megoldások szülessenek. Olyan politikát szeretnék, ahol a kormányzás nem a központi hatalom akaratának gyakorlatba átültetését jelenti, hanem a közös megoldáskeresést közös problémákra. Ahol a politikai versengés maga nem cél, hanem csak eszköz, a hatalom ellenőrizhetőségének, elszámoltathatóságának, a minél szélesebb körben elfogadható hatalomgyakorlásnak az eszköze. Olyan politikát szeretnék, ahol az sem válik kirekesztetté, otthontalanná, aki tartósan kisebbségben marad a politikai értékeivel.

 

Mikor ezekre vágyom, nem vagyok naiv. Nem a béke és felebaráti szeretet utópiája, nem a Boldogok Szigete az, amivé Magyarországot át szeretném változtatni. Annyit akarok csak, hogy a politika ne tetszelegjen a háború képében, ne legyen elvtelen, gátlástalan, szabályokat nem ismerő versengés, és hogy ne ejthessék túszul olyanok tartósan, akik nem értik, hogy tetteiknek mik a következményei és akik nem képesek felmérni, hogy ami nekik politika, versengés, az másoknak maga a hétköznapi élet.

 

Van egy viccesen hangzó, de nagyon is megfontolandó gondolata Bernard Williamsnek, a nagy XX. századi brit filozófusnak, aki azt mondta egy alkalommal, hogy nem olyan embereket szeretnénk a politikában, akik a legnagyobb lelki nyugalommal elmondják nekünk, hogy eszükbe jutott, hogy akár el is tehetnék láb alól a riválisukat, de végül arra jutottak, hogy ez nem lenne helyes, hanem olyanokat, akiknek ez már eszébe sem jut. Az előbbi ugyanis, ahogy ő fogalmaz, „one thought too many”, egy gondolattal messzebbre megy a kívánatosnál.

 

Én persze megértem, ha valaki nem elégedett az ellenzék teljesítményével (én sem vagyok a rajongójuk, bár szerintem szép lassan mindent összeraktak, ami elvárható tőlük és ami egy vállalható politikai alternatívához szükséges; még a nagy akarás is érezhető bennük a végére, aminek a látható jelei nélkül az ember mégse szívesen adná a szavazatát valakinek). Sőt, valahol megértem azt a kétséget is, hogy ugyan mégis mi lesz, ha esetleg megbukik az Orbán-rezsim: elvégre háború van a szomszédunkban, gazdasági nehézségek vannak, infláció van... hát nem éppen ilyenkor van szükség a kiszámítható, erőskezű, megszokott, tapasztalt vezetésre? Nos, amellett, hogy szerintem tizenkét évnyi bizonyított rossz kormányzás nem éppen erős érv a jelenlegi hatalom támogatása mellett, a legfőbb mondanivalóm mégiscsak az ebben az írásban, hogy van valami mélyen nyugtalanító és veszélyes azokban a politikusokban (és politikai elemzőkben), akik Lee tábornok módjára alig tudják leplezni, mennyire élvezik a hatalmat és hogy az előttünk álló különösen veszélyes években semmi sem kívánatos kevésbé, mint hogy azok kormányozzák az országot, akik nem tudnak egy gondolattal továbbmenni a még elfogadhatónál. Akárkire is fog hárulni az a teher, hogy elkormányozza az országot a következő évek politikai viharain, hullámverésein keresztül, mindenképp nehéz dolga lesz, és közben mindenképpen nehéz lesz nekünk is.

 

Nem lenne jobb olyan emberekre bízni ezt a terhet, akik nem azt élvezik, minél veszélyesebb vizeken hajóznak, hanem igyekeznek tekintettel lenni a rájuk bízott emberek és javak biztonságára és képesek átérezni a nehézségeken keresztülmenők szenvedéseit?

 

Ezen is érdemes lenne mindenkinek elgondolkodnia április 3-áig.