– Miért választotta éppen a német romantikus opera atyját és legismertebb operáját a szegedi színház színpadára?

– Boldogabb korokban nem kell indok ahhoz, hogy elővegyünk egy ilyen remekművet vagy akár bármely másikat. Amikor még nem csak nyolc énekes volt egy társulatban, hanem tizenhét-tizennyolc, volt pénz, és több vendégművészt meghívhattak, akkor nagyon kényelmesen lehetett darabot választani, akár még a művészeti vezető is megvalósíthatta álmait. Jelenleg a szegedi színházban Barnák László főigazgató úr támogatásával, rengeteg munkával annyit el tudtunk érni, hogy felálljon egy mini társulat, ahol minden hangfajból van. Velük többé-kevésbé lefedhető az operairodalom, a kérdés innentől kezdve, hogy melyik operát tudjuk olyan minőségben bemutatni ezekkel az énekesekkel, amivel a közönség érdeklődését is felkeltjük. Ráadásul én még azt is magamra vállaltam, hogy fiatal társulatot kezdek építeni, ami hitem szerint azért fontos, hogy a pályakezdő énekesek, akik remélhetőleg majd a Magyar Állami Operaházban vagy külföldön is fellépnek, nálunk tanulják meg a szakmát. Például azt, hogyan gondolkodjanak közösen a rendezővel, hogyan figyeljenek a karmesterre, hogy hallatszik ki a zene a zenekari árokból, elleshetnek dolgokat a tapasztalt kollégáktól, miként kell kapcsolatot teremteni a közönséggel és a többi. Nem titkolt szándékom, hogy új tehetségeket fedezzek fel, mint ahogyan végeláthatatlan sorát lehetne bemutatni azoknak, akik Szegeden kezdték és fényes karriert futottak be. Tegyük hozzá, a friss tehetségeket mindig jó nézni, mert mindig letaglózó, milyen erővel és mértékben tolul belőlük az energia. 

– Honnan meríti az ifjú tehetségeket? A szegedi egyetemről? 

– Igen, Tötös Rolandon (A bűvös vadászban Max – a szerk.) kívül a többiek itt végeztek, ebből a szegedi kultúrkörből származnak. Tötös Roland a miskolci kórusban kezdett, majd Pesten át pécsi szólistaként érkezett ide. A szegedi fiatalok az egyetemről jönnek a kórusba, és onnan lépnek előre, ha kellő ambíciójuk van. Itt testközelből elleshetik, mit is csinál Vajda Julika, Réti Attila vagy akár Szélpál Szilveszter előadás előtt, a színpadon, a takarásban vagy a szünetben. Első alkalommal az ember úgyis suta a színpadon, ha neki kell szólót énekelni, mert minden sokkal nehezebb, mint az kívülről látszik. De aztán fokozatosan ellesve a „praktikákat” egyre inkább otthonosabban fogja érezni magát, míg egyszer csak egy lesz közülük. Ezt végignézni mindig óriási élmény. 

– A kórus tagjai kaptak lehetőséget a tavalyi évad végén a Freeszfe zenés rendező szakos hallgatóinak vizsgaelőadásán is. Azt is megmérettetésnek szánta? 

– Igen, meghirdettem, hogy aki szeretne, jelentkezzen, mert támogatom mindenki szándékát, aki akar. Igaz, olyan is volt, akit én ösztönöztem, hogy szerepeljen, mert bár ő nem is gondolja, hogy képességes, én kíváncsi voltam rá. Így fejleszthetjük az énekeseinket.

– Beigazolódik a terve?

– Hogyne. Hiszen Szélpál Szilveszter (Ottokar) is a kórusban kezdett évekkel ezelőtt. Varga Anna (Agathe) élete első szerepében mutatkozik most be, miközben a kórus tagja, mint ahogy Görbe Norbert (Kilian) is ebben a darabban énekel először egy kisebb szólót. Azok a nézőink, akik eljönnek őket meghallgatni, később nagyon büszkék lesznek rá, hogy jelen voltak, amikor ők debütáltak. Szintén a kórus tagja Horák Renáta (Koszorúslány), aki több szerepet játszott már, Máthé Beáta (Agathe) ugyancsak a kórusból emelkedett ki, és Ferenczy Orsolya (Annchen) is ott kezdte. Ez így sokkal természetesebb folyamat, mint ha egyetem után rögtön belökjük őket a színpadra egy szerepre, hogy csináld. Honnan tudná, hogyan? Az egyetemen a fő hangsúlyt az éneklésre helyezik, nagyon helyesen, az operajátszás viszont ennél sokkal összetettebb feladat. Persze van, aki nem fullad bele a mélyvízbe, de ennyi év után azt kell mondjam, hogy legalább negyven-ötven százalékát elveszítjük a saját tehetségeinknek, mert nem figyelünk oda gondosan az énekesekre. Aztán csodálkozunk, hogy hiányhangfajok keletkeznek, és „muszáj” külföldieket hívnunk. 

– Visszatérve az első kérdésemre: miért éppen Carl von Weber?

– Nem fogok újdonságot mondani: azért, mert a darabja zseniális, izgalmas, misztikus rémmese, magával ragadó, gyönyörű dallamokkal, egészen különleges színekkel. Miközben az egész egy szerelmeslevél a hithez. Mivel nagyra nőtt mese, ezért látványos és sarkos benne a gonosz és a jó is. Ez az opera (eredetileg daljáték) tökéletesen alkalmas arra, hogy elfeledtesse a hétköznapokat. 

– A hétköznap viszont az, hogy a Magyar Állami Operaházon kívül már csak Szegeden játszik a színház operát. Hogy történhetett ez meg?

– A vidéki színházak közül nekem volt egyedül lehetőségem elvégezni azt a házi feladatot, hogy saját operatársulatunk legyen. Ez hirtelen a legnagyobb előny lesz az olyan helyzetben, amikor nincs miből vendégművészeket meghívni. Minden más, operatársulattal nem rendelkező vidéki színház extrán ki van szolgáltatva a pénzügyi válságnak és a Magyar Állami Operaház jóindulatának – amit jól ismerünk mi itt vidéken –, ha operát akar bemutatni. És így csak a romjait nézhetjük a vidéki operajátszásnak, amiben Szeged marad egyedül állva még egy darabig. Remélem, nem sokáig leszünk magányosak.

– A brutális rezsiköltségek miatt hosszú téli szünetre kényszerül többek között a szegedi színház is. Mit csinálnak január–februárban?

– Az, hogy a színház bezár, még nem jelenti, hogy mi nem dolgozunk. Azt szervezzük épp, hol tudunk előkészülni a Hegedűs a háztetőn című darabra és Verdi A kalóz operájára. Mert nem kérdés, hogy ezeket bemutatjuk, és ha lehet, nem is szeretnénk sokáig tologatni. Nem nyalogatjuk sebeinket, hanem dolgozunk, a Covid-karanténhoz képest most legalább a kollégákkal találkozhatunk, így, ha helyet találunk, akkor dolgozni is tudunk. 1916-ban született nagyanyám két világháborút, a hidegháborút, a diktatúrát és a demokráciát is túlélte. Nehogy nekünk két hónap színházbezárást ne sikerüljön! Szóval nincs ok pánikra, majd kinyitunk és megyünk tovább.