A baloldali beállítódottságról – Szűcs Zoltán Gábor jegyzete

Szűcs Zoltán Gábor

2022. június 14. 15:42

A baloldali beállítódottságról –
Szűcs Zoltán Gábor jegyzete

Előre is elnézést kérek az olvasóktól, mert ebben az írásban a világon semmi nem lesz aktuális politikai eseményekről. Pedig egekben az euró árfolyama, a szomszédunkban háború zajlik, felállt az új kormány és így tovább. De nem szabad mindig túl közelre nézni, mert belefájdul a fejünk. Ezért most egy kicsit szeretnék hátrébb lépni és valami olyasmiről beszélni, amit fontosnak tartok, van is köze a politikához, de nem reakció Orbán Viktor legutóbbi szavaira.

 

Mindig is azt gondoltam, hogy baloldalinak lenni, legalábbis diszpozícióként, azaz valamiféle alapvető hozzáállásként, nem pedig átgondolt alapelvek rendszereként, azt jelenti, hogy ha az ember lát egy földön fekvő embert, akit egy másik ember üt, akkor ösztönösen a földön fekvő pártját fogja, még mielőtt bármi egyebet megtudna arról, hogy mi is zajlik a szeme előtt. Félreértés ne essék, nem arra gondolok, hogy a baloldali mindig a gyengébb oldalán áll, tekintet nélkül arra, hogy valójában kinek van igaza.

 

Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert sokan hajlamosak pontosan így látni a baloldaliak hozzáállását és emiatt érezni irritáltságot.

  • Már megint valami elnyomott csoporttal jönnek?
  • Valami kisebbséggel?
  • Már megint valakinek a jogfosztottságát kérik számon?
  • Hát nem lehet nyugton hagyni minket egy kicsit, élni a saját életünket?

 

Körülbelül ilyen ingerült kérdések fogalmazódnak meg emberekben a baloldaliakkal kapcsolatban. Esetleg az is előfordulhat, hogy hozzáteszik: tényleg azt gondolják ezek a bolond baloldaliak, hogy csak azért, mert valaki szegény, mert valakit vernek, mert elnyomják, hátrányban tartanak, az rögtön jó ember is? Ugye, hogy nem? Lehet, hogy a baloldaliak könnyen keltik ezt a benyomást, de, ahogy mondtam is, ez mégiscsak alapvetően egy félreértés, mert alapvetően nem jól írja le, mit jelent baloldali beállítódottságú embernek lenni. Ha pedig valakire mégis ráillik ez a jellemzés, akkor annak az az oka, hogy az illető valamit rosszul csinál.

 

Miért? Két okból sem. Az egyik az, hogy nyilván nem kötelező ragaszkodni az első benyomáshoz, bármi áron. Nem lenne benne semmi tiszteletreméltó. Ha a tények később azt mutatják, hogy az első benyomás félrevezető volt, mert ami első pillanatban egy kiszolgáltatott ember terrorizálásának látszott, az valójában éppen az ellenkezője volt, mondjuk valakinek a jogos önvédelme, akkor természetesen dőreség lenne kitartani az első benyomás mellett. A makacs, esetleg fanatikus ragaszkodás az illúziókhoz minden csak nem erény, így baloldali erény sem lehet. A másik ok, hogy egy dolog kiszolgáltatott helyzetben lévő embereknek ösztönösen a pártját fogni és egy másik dolog az egész életünket annak szentelni, hogy feltárjunk mindenféle elnyomást, kiszolgáltatottságot és küzdjünk ellene. Előbbi az, ami szerintem az alapvető baloldali hozzáállás része, az utóbbi viszont túl van azon, amit el lehetne mindenkitől várni.

 

Miért? Mert, ahogy John S. Fishkin amerikai politikai filozófus mondja egy régi (még a 80-as évek elején megjelent) könyvében, hétköznapi erkölcsi meggyőződéseink alapstruktúrája olyan, hogy van benne hely a közömbös dolgok szférájának ugyanúgy, mint az elvárható és az elvárhatón túli helyes cselekvések szférájának. Ha mindenkitől azt várnánk, hogy egész életét szentelje az elnyomás elleni küzdelemnek, akkor éppen az erkölcsileg közömbös és az elvárhatón túli dolgok szorulnának ki a mindennapi életünkből. Szentek, hősök és civilek megtehetik ezt, hogy egész életüket rááldozzák erre, de mi, hétköznapi emberek aligha lennénk képesek erre és aligha volna tőlünk elvárható az ilyesmi. Akik ilyennek látják a baloldaliakat és azt képzelik, hogy a baloldaliak is ezt várják el másoktól, azok szerintem összekeverik a baloldali embereket a baloldali civilekkel, akik a mai modern világban a szentek és hősök megfelelői (persze, mutatis mutandis) és akiknek részben a szakmájához tartozik, hogy minket, átlagembereket kicsit kimozdítsanak a passzivitásunkból, felkeltsék a rossz lelkiismeretünket és rávegyenek, hogy tegyünk valamivel többet a világban megtalálható kiszolgáltatottság ellen akkor is, ha az nincs a szemünk előtt.

 

Mindez ki is rajzol kétfajta lehetséges, szerintem általánosított formában hibás, de a maga nemében érthető, bizonyos mértékig tiszteletreméltó és speciális célokra indokoltan használható túlzást a baloldali hozzáállásban. Egyrészt, el tudom képzelni, hogy vannak, akik tényleg el is hiszik, hogy nincs más mentség számunkra, mint, hogy feladjuk a közömbösségnek ész elvárhatóan túlinak fenntartott teret az életünkben és sokkal, de sokkal nagyobb áldozatokat hozzunk, mert a világban annyi a szenvedés, az elnyomás, a kiszolgáltatottság. Politikailag ez ma Magyarországon nem kifejezetten népszerű baloldali hozzáállás. A nyilvánosságban pedig még talán nagyobb is a súlya (pedig nem olyan nagy) mint a politikai gyakorlatban. De ettől még léteznek ilyen emberek és tulajdonképpen meg is lehet érteni őket. Tényleg több a baj a világban, mint amennyi közvetlenül a szemünk előtt van és tényleg nagy a csábítás, hogy még a szemünk előtt lévő bajokat is ignoráljuk. 

 

Megértem, ha ezt valaki nem bírja elviselni.

 

Másrészt, azt is el tudom képzelni, hogy valaki azt gondolja, hogy túl könnyen elhiszik az emberek, hogy ami pedig világosan kiszolgáltatottság, elnyomás, igazságtalanság esetének látszik, mégsem az. Mert nem is olyan nehéz munkát találni a mai világban, magyarázzák esetleg maguknak. Vagy azt mondják, hogy bizonyos dolgok nem történnek meg jó emberekkel, olyanokkal, akik körültekintően járnak el. Igen, az áldozathibáztatás jelenségéről beszélek. Éppen ezért megértem, ha valaki azt mondja (és bizonyos esetekben indokolt is lehet!), hogy sokszor akkor is az áldozat pártját kell fogni, ha a bizonyítékok mind ellene dolgoznak, mert sokkal kevésbé robusztusak, mint amilyeneknek szeretjük hinni őket és a tapasztalat azt mutatja, hogy bizonyos dolgokat szisztematikusan nehezebb bizonyítani, akkor is, ha fontos lenne. Mint mondtam, mindkét dolog eltúlzása az alapvető baloldali hozzáállásnak, de nem mindig indokolatlan. Éppen a civil szféra az, ahol ezeknek a túlzásoknak helye lehet. Ahogy mondjuk a sportolóktól, tűzoltóktól, rendőröktől, tanároktól vagy az orvosoktól sem ugyanazt várjuk, mint másoktól – sok olyasmit, ami mások esetében túlzás lenne –, úgy a civilek esetében is elvárhatóak olyan dolgok, amik mások esetében túlzások lennének.

 

Érdekes kérdés persze, hogy ez végső soron egy baloldali beállítódottság-e vagy sem. Helena Rosenblatt például a liberalizmus történetéről írott, viszonylag újnak mondható könyvében arról ír, hogy a „liberalitas” Cicerónál, a római szónok-filozófus-államférfinál, akinek művei a XVIII. század végéig meghatározó szerepet játszottak a nyugati kultúrában, még azt a nagyvonalú, nemes gondolkodásmódot és magatartást írta körül, amellyel egy római polgár a többi polgártársához fog viszonyulni, tekintet nélkül a köztük lévő vagyoni és rangbeli különbségekre. Ő úgy vélte, ez az erény nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a társadalom belső egységes megmaradjon és a köztársaság virágozzon. Hogy miben hasonlít az így körülírt „liberalitas” ahhoz, amit én alapvető baloldali beállítottságnak neveztem? Egy dologban mindenképp: abban, hogy mindkettő az emberek alapvető egyenlőségét tekinti normálisnak és az attól való eltérés tapasztalatára keres választ: a liberalitas azzal, hogy egyenlőnek kezeli a nem egyenlőket, a baloldali beállítódottság azzal, hogy a szélsőségesen kiegyenlítetlen erőviszonyok felszámolására törekszik. Nem mondom, hogy a kettő ugyanaz, de a kapcsolódás világos.

 

De említhettem volna a neves Lord Shaftesburyt, a XVII-XVIII. századi angol filozófust is, aki egyik művében arról győzködi az olvasóit (remélem, filozófusok nem fognak nagyon megharagudni azért, amiket itt összebeszélek), hogy még a legbűnösebb ember is rendelkezik morális érzékkel, amelynek a segítségével képes rögtön felismerni, hogy mi helyes és mi nem, s ellenszenvvel viseltetik az igazságtalanság és vonzalommal a méltányosság iránt. Távol álljon tőlem, hogy Shaftesbury harmadik earljének erkölcsfilozófiáját próbáljam összemosni az alapvető baloldali beállítódottsággal, egy dolog azonban tényleg közösnek látszik abban, amit az angol filozófus mond és abban, amiről én beszélek: még ha nem is hisszük el, amit Shaftesbury a minden ember által osztott morális érzékről mond, igenis van olyan erkölcsi kérdésekben, hogy bizonyos dolgokat az ember egyszerűen csak „tud”, már azelőtt, hogy a részletekkel, a tényekkel tisztában lenne. Ilyen értelemben érdemes szerintem baloldali beállítódottságról beszélni.

 

Végezetül hadd említsek még egy példát, elsősorban azért, mert arra enged következtetni, hogy azt, amit én baloldali beállítódottságnak látok, ezer szállal kapcsolódik rokon jelenségekhez, ezért nem is olyan könnyű kategorizálni: Max Weber, a XX. század elejének nagy német szociálpolitikusa, szociológusa, politikai gondolkodója, ismert liberális közéleti szereplője, mindig is nagy jelentőséget tulajdonított a lovagiasság erényének, ami – ahogy az egy nemrég megjelent kiváló könyvben, a Liberalism in Dark Timesban olvasni – egyszerre jelentette számára a politikai ellenfelek iránti tisztelet követelményét és mindazokkal való törődést, akik fölött az ember hatalmat gyakorol. A hasonlóságot a kétféle jelenség között nem lehet nem észrevenni: mind a baloldali beállítódottság, mind a weberi lovagiasság megköveteli, hogy az ember zsigerileg elutasítsa a szélsőségesen kiszolgáltatott hatalmi helyzeteket. De persze a különbség is világos: Webert jobban foglalkoztatta az a helyzet, amiben az ember maga is résztvevő (mint az általam választott verekedős példában a két verekedő fél) mint amikor kívülről találkozik ilyen helyzettel (mint a verekedős példában mi, a harmadik fél). Namármost Max Weberről egy dolog biztosan elmondható: nem volt kifejezetten baloldali.

 

Miért érdekes ez? Mármint az a sokféle kapcsolat, (legalább részleges) hasonlóság, ami az általam körülírt baloldali hozzáállás és a többi, rokon jelenség között van? Mert felkeltheti az emberben azt a reményt, hogy talán sokkal könnyebb konkrét helyzetekben nagyon különböző emberektől hasonló reakciókat várni, mint ahogy az eszmei különbségeikből következhetne esetleg.