A 150 milliós karóráról – Ceglédi Zoltán jegyzete

Olyan nehéz ezt nem lenkenénis dohogásként megírni. A jegybankelnök fiának csuklóján egy olyan óra villog, ami jó eséllyel 150 millió forintba kerülhetett.
Ceglédi Zoltán

2022. március 04. 09:24

A 150 milliós karóráról – Ceglédi
Zoltán jegyzete

Nem plebejuskodni akarok, csak az arányok miatt mondom: a laptopom mellett lerakva egy totál bézik Lorus óra várja, hogy a cikkírás végeztével felvegyem. Húszezer körüli forintba került öt évvel ezelőtt, azóta két szíjcserét élt meg, egyebekben kiválóan működik. Ha aktívan gesztikulálok, és 720p alatt nézel, akkor tűnhet egy 12× ennyibe kerülő Junghansnak is. Mindenesetre, ha úgy fordul, megjutalmazom majd magam egy olyan karórával, ami mondjuk a mostani kétszeresébe kerül. Egy szép régi Doxáig látok el egyelőre. A magamfajta favágószexuális fickón ennél fenszibb ma még disszonáns lenne. Majd, ha jobban meg kell nyakkendősödni.

 

Ugyanakkor megértem annak a helyzetét is, akihez drágább-villogóbb óra passzol. Látom a létjogosultságát egy tehetős, magas presztízsű ember csuklóján az akár egymilliós időmérő ékszernek is – sokakkal ellentétben én még pont nem akadtam fel Varga Judit igazságügyi miniszter másfélmilliósra saccolt Cartier óráján sem. Mármint önmagában az árán. Bőséges keresetű férj és feleség, emelt reprezentációs elvárások, hát hadd költhessen legalább feleannyit a karórájára, mint G.w.M. Nem, a ciki sokkal inkább az volt, hogy az igazságügyi miniszter ezzel az órával a kezén influenszerkedve mutatott rá a jóárasított csirkefarhátra.

 

De a 150 milliót, azt tényleg nem fogom át aggyal-szívvel. Csak a zsigerekkel.

 

 

Ez az óra az aranyvécés diktátor szintje. Matolcsy Ádám reggel fölkel, és felcsatolja a csuklójára azt a pénzt, amiből lakást vennék egyszerre a szüleimnek, a húgomnak, magamnak, plusz kábé öt évig csak olvasnék, főznék meg edzésre járnék, mert nem kéne dolgoznom egy percet sem, megélnék a maradékból fényesen. Az egész családom élete változna meg belőle, alapvetően és örökre. Ő meg ennyiért tudja meg, hogy fél négy múlt öt perccel. Vagy, hogy jó hülye példát hozzak, ha a mostani Lorusomat este kidobnám, másnap reggel vennék egy ugyanolyan órát, azt is kidobnám este, és harmadnap megint vennék egy olyat, úgy mindezt az idiótaságot húsz éven keresztül csinálhatnám napról napra, és még akkor is milliók maradnának ifjabb Matolcsy luxusórapénzéből. Ilyenkor pedig azon gondolkodik el az ember, hogy ez a fiatalember teljes felnőtt életét micsoda felfoghatatlan jólétben tölthette. Huszonnégy éves volt, mikor beütött a NER, és azt feltételezem, hogy ez az óra nem az első drága dolog, amire költött. Baráti társasága urizálását feltáró cikkek tételeznek hibrid Ferrarit, más luxuskocsikat, meg milliárdos értékű villában lebzselést... felfogni nem tudom.

 

 

Hiszen ő még csak nem is a teteje a fideszes kiváltságosok világának.

 

  • Hogy a tökbe lehet az, hogy a nyugdíjas apámat-anyámat az összeroskadó állami egészségügy alól kell folyvást kirángatni, a lezúduló romok meg ne öljék őket, ha közben ilyen iszonyú gazdagodás is lehetséges, szintúgy állami források közelében?
  • Mivégre a karimáig vágott redvás klozett a hűtés-fűtés nélküli, negyven perc késéssel induló (!) államvasúti vonaton, ha közben ezeknek az alakoknak kipörgette a jólét az alapmodellként is hatvanmilliós sportkocsit?
  • És milyen fogyasztói döntéseket hoznak nap mint nap?
  • Miket vettek az óra előtt és azóta?
  • Hány ilyen órájuk van?
  • Micsoda irgalmatlan méretű és áradású pénzfolyam duzzasztógátját kezelik?
  • Tényleg, komolyan, őszintén: hogyan élnek ezek az emberek, milyen hétköznapi tevékenységeikre vernek még el vagyonokat, egy-egy kisváros éves költségvetését?

 

Mindez pedig azért fontos, mert alapesetben mégiscsak van az emberen egyfajta szordínó, amikor a mit lehet, mit szabad, mit kéne tenni Magyarországgal, meg a mit várhatunk el reális magyarként kérdéseit megválaszolná. Hogy volt itt ezer viszontagság, vérzivataros századok, van egy geopolitikai státusz, nyilván irreális az osztrák életszínvonalról ábrándozni... aztán meglátok egy 150 milliós órát a sokadik NERtárs csuklóján, és beröffen a biturbó konokpéter bennem, hogy ja, de ezt meg lehet? Ezt pont kipörgeti a büdzsé környéke? Hát a rohadt életbe!

 

Tippelgetjük idén is, mi szedné le Orbán Viktort áprilisban a tábláról, mindenki hozza a maga mantráját, hogy szeretgessük meg a kerítést meg a rezsicsökkentést, szavazzuk meg a homofób törvényt és sunnyogjunk a népszavazásról, mi is dobálózzunk vélt vagy valós meleg fideszesek nevével... nos, szerintem meg ez itt a kulcs. Odamérni a választót a NER kegyeltjeihez. Nézd, neki ez a rendszer ilyen bőven ad.

 

A tiédből. Helyetted.

 

Mérd a 150 milliós karórához a gyereked tandíját, a magánfogorvoshoz elhordott pénzedet, a várakozási időt anyád csípőprotézisére, a megszüntetett buszjáratot, és hogy minden erősebb széllökésnél elmegy az áram a faluban. Mérd hozzá az immár, hajajj, komoly bruttó százezer forintnyi közmunkásbért.

 

Annak a dühnek tudna itt áprilisban többsége lenni, ami szeretné a bakancsa sarkával morzsásra taposni azt a rohadt órát. De izomból. Rendes, plebejus haragnak, hogy legyen már elég az elég. Felháborodott, ablakon kihajigáló indulatnak, hogy jó dolgodba, hülyegyerek, jó dolgodba már azt se tudod, mire költs. Százötvenmilliós óra, tényleg nem hiszem el. Húzzatok el innen.