’23: nem lesz jó – Ceglédi Zoltán jegyzete

Biztos nem csak az én visszatérő élményem, hogy kapaszkodnék fel a buszra-villamosra még sokadmagammal, de az előttem felszálló utas megáll a lépcsőn, arccal befelé, és kvázi hibernálja magát, míg mi ott topogunk mögötte vagy féltucatnyian.
Ceglédi Zoltán

2022. december 30. 08:04

’23: nem lesz jó – Ceglédi Zoltán
jegyzete

Ilyenkor mindig azon töprengek, hogy vajon mit gondolt, hisz a sarkában hat másik ember volt, mikor fellépett a járműre, és megállt, mielőtt az említett hat is bejutna... arra talán, hogy szublimálunk? Hogy csak úgy eltűnik mind, aki-ami mögötte sorakozott végig? No de nem történik ilyen soha! Ennek tudatában kellene fölszállni a 2023-as járatra. Nem múlik az uszály. Bocs tényleg, de muszáj.

 

Először is mögöttünk sorakozik minden baj, roncs, és ama feszítő hiány következménye, amit a koronavírusra hivatkozva tett lezárások okoztak. Gazdaságban, mentálisan, fizikai egészségben, és hosszan sorolhatnám. Szét vagyunk verve. Nincs olyan opciónk, hogy ez magától és heg nélkül gyógyul. A tél még a manapság szokásos naptártagadó magatartása dacára is el fog múlni előbb-utóbb, ha át is kell szállni március havas idusán egy másik autóba – de az energiaválságot nem viszi el a zöld ár. És igen, 2023-ban még mindenképp napi élményünk lesz a szomszédban folyó, borzalmas háború is; ha pedig az esztendő valamiképp békét hozna, akkor is marad egy iszonyúan szétrombolt Ukrajna, meg a pária diktatúra Oroszország problémája. 2023 permanens gondja lesz továbbá, hogy szinte minden iszonyúan drága. Az idei infláció jövőre nem tud visszafelé pörögni, ez nem Lagzi Lajcsi villanyórája. Ami megdrágult, az jobb esetben csak kicsit lesz még drágább – ha nem nagyon.

 

A következő évre mindezek alapján három kérésem lenne magunkhoz, rögzítve azt is, hogy a szó hagyományos értelmében 2023 még ezeket teljesítve sem lesz igazán jó.

 

1. Ne hazudjunk magunknak a gondokról

A leköszönő és az azt megelőző évek által partra mosott ocsmányságok egyik fontos oka a negligencia. Nemzet, unió, kontinens, sőt, már-már a teljes emberiség képes tudatosan átverni magát. Higgyük már el, hogy miben élünk! Tudom, tudom, az elszúrt párkapcsolatok, a romló krónikus betegségek, vagy épp a tehetséghiány dacára erőltetett karrierek, és még millió útja van az önáltatásnak, a valóságtagadásnak. A remegő kézzel emelt, ki-kilötyögő feles, az éjszakai, fuldokló-ugató köhögésre dafke rászívott cigi ugyanaz, mint az orvoshiány, tanárhiány, rendőrhiány, mindenhiány dacára csodálatosan prosperáló országot hazudni. Didergő általános iskolai osztály, rezsigondok miatt bezárt körzeti megbízotti irodából elvezényelt rendőr, a pincébe zuhant forintárfolyam... írjunk már egy hosszú listát ezekből, tűzzük ki a faliújságra, és olvassuk át minden egyes nap. Na hazudjuk, hogy nincs baj.

 

2. Kármentést, azonnali enyhítést: keressük a most elérhető megoldásokat

A diagnózis egyben feladat is. Tudjuk, hogy 2023 nem lesz jó, de, bocs, a közhelyért, az tőlünk is függ, hogy mennyire. Nem tudok mit kezdeni azzal, ha valaki felteszi a kezét, mondván, itt nincs mit tenni, ez már mindegy, úgysem tudom megoldani. Valóban nem, de befolyásolni, enyhíteni, a pályáját módosítani igen. Ha kettővel kevesebb ember fagy meg, ha huszonkettővel kevesebb baromfit lopnak el, ha kétszázkettővel kevesebb tanár hagyja el idén a pályát, az nem is számít, amíg továbbra is meghalnak a hideg miatt mások, továbbra is lopnak emezek, továbbra is kiábrándulnak a mesterségükből egyes pedagógusok?

 

Notórius félbehagyók is vagyunk, de a legfájóbb restancia mégis az, amiről tudjuk, hogy dolog lenne vele, értjük a gondot, de neki sem kezdünk. Ha a körmünkre ég, még akkor sem mindig. Például: le tudjuk idén szigetelni az összes lakást-házat? Nem. Bele kéne mégis vágni? Azonnal. Mentsük meg a rezsidémontól legalább azt a, mit tudom én, két százalékot, akinek most be tudjuk csomagolni a házát, cserélni a huzatos nyílászáróit. Ugyanígy: nem állíthatunk minden sarokra rendőrt, de a semminél is több lenne a néhány. Buszok cseréje, diagnosztikai készülékek csatasorba állítása: legalább kezdjük el.

 

3. Legyen mindig távlati cél, valami, amerre tartunk

Tegyük fel végül, hogy őszintén megbeszéltük magunkkal, mi a baj, és próbálunk a jelenben küzdeni is ellene. Ha nem egy kilátástalan siralomvölgynek, nem örök sziszifuszkodásra szánjuk az életet; ha a napiparancs teljesítése nem elég horizontnak, akkor tudnunk kell, hogy valami jobb felé megyünk. 2008-tól a gazdasági összeomlás, 2015-től az európai migrációs- és terrorhullám, a mindeközben egyre nyilvánvalóbb klímaváltozás, majd a pandémia, majd az orosz-ukrán háború: az egyre rövidebb követési távolságokkal jelentkező, egyben növekvő méretű gondjaink mindig egy-egy gondolati vákuumba érkeznek. Azért is valósulnak meg, mert nincs egy velük ellenkező irányú, reális és részletes stratégia, melynek végrehajtása kizárhatná az előbbit. De az nem klímaügyi stratégiai cél, hogy nemzetközi influenszert csináljunk egy dühös svéd kamaszlányból. Az nem migrációs mesterterv, hogy történelemtagadó módon „színes” sorozatokkal érzékenyítünk meg a hatóság majd előzékenyen „nem néz oda”. Legyen már a lehető legtöbb ügyben részletes és reális, megvitatott és a legszélesebb körben elfogadott tervünk!

 

 

2023 egy vacak évnek ígérkezik. Magunk mögött vonszolt restanciák tömege miatt lesz ilyen. A három, fent részletezett kérésem az, hogy valljuk meg ezeket a bűnöket, tegyünk azonnal az üszkösödés ellen, és szabjunk új irányt a közös sorsunknak. Akkor „csak” vacak lesz az év, a rákövetkezők meg akár jók is.

 

De akkor is, hátha sikerül: boldog új évet, kedves olvasó. Köszönöm az idei figyelmet.