2006, 2014, 2022 – Lakner Zoltán jegyzete

Volt már rá példa, hogy tiltakozás hatására a kormány visszakozott, például a netadó esetében, hangzik el olykor a kata szétverése és talán a rezsiáremelés ügyében is. Csak éppen nehéz lenne másik esetet felhozni.
Lakner Zoltán

2022. július 21. 11:06

2006, 2014, 2022 – Lakner Zoltán
jegyzete

A Nolimpia-mozgalom hasonlított még egy kicsit a 2014. őszi eseményekhez, bár 2017 elején a Momentum tüntetés helyett aláírásgyűjtéssel állta útját az olimpiarendezésnek.

 

Ha tehát a realitások talaján maradunk, akkor azt mondhatjuk, hogy igazából a netadós tüntetéseken kívül nincs példa rá, hogy a kormány a társadalmi tiltakozás hatására meghátrált volna. Miként arra sem sok, hogy valamelyik extrémnek tűnő ötletéből visszavegyen. Inkább a „meghosszabbítjuk Bicskéig” szemlélet az uralkodó.

 

Ez azonban távolról sem jelenti azt, hogy értelmetlen tiltakozni a kormányzati ötletek ellen. Sőt, azt hiszem, éppen ellenkezőleg, valójában az a baj, hogy nincsenek tartós és igazán erőteljes, sok társadalmi csoportot egyesítő, mozgásba hozó tüntetések. A maximum, ameddig eljutnak a tiltakozások, hogy egyes ügyek képviselői megszervezik magukat, de a pedagógusok mellé nem szoktak odaállni a szociális ágazat dolgozói, és fordítva, ahogy a vasutasok sem menetelnek együtt a kórházi ápolókkal, és vice versa. A netadó kapcsán viszont kivételesen egy váratlanul széles társadalmi koalíció jött létre néhány napra, s ennek láttán a kormány inkább meghátrált, mintsem tovább feszítette volna a húrt. Már csak azért is, mert a közös ügy lecsengésével a társadalmi koalíció is széthullott.

 

Mindez abból a szempontból lényeges, hogy a mostani, a kata statáriális megszüntetése és kisebb mértékben a megszorítások ellen szervezett tiltakozásokat valahova tenni tudjuk. A hídlezárások látványos akciók, és jelzésértékű az is, hogy több mint egy hét után is még újabb eseményeket szerveznek különböző csoportok. Arról ugyanakkor, valljuk meg, szó sincs, hogy a demonstrációk hevülete magával ragadta volna az országot. Pedig most aztán tényleg olyan ügyekről van szó, amelyek pillantok alatt beszivárogtak a hétköznapi beszélgetésekbe. A kata is sokakat érint, a rezsidrágulás meg egyenesen mindenkit, mégsincsenek tömegek az utcákon.

 

Talán különösnek tűnhet, de ez is hasonlít valamire, 2006 nyarára. Mielőtt ugyanis az őszi zavargások elkezdődtek volna, a választás utáni nyáron bejelentett megszorítások nem váltottak ki tömegmegmozdulásokat, „csupán” annyi történt, hogy a kormánypártok támogatottsága megrendült. A legtöbben ekkor még nem is a Fideszhez álltak át, hanem bizonytalanná váltak, és így a pártot választók körében kialakult a Fidesz – máig tartó – vezető pozíciója a közvélemény-kutatásokban. Most egyelőre ilyesmit sem tapasztalunk, de nem zárnám ki, hogy – ha akadnak majd elfogulatlan és szakmailag megalapozott mérések – a Fidesz gyengülése érzékelhető lesz. Persze, az alap-erőviszonyok gyökeresen mások, mint tizenhat évvel ezelőtt, de a Fideszről leválhatnak azok a támogatók, akik elsősorban a gazdasági előnyök reményében választották a kormánypártot.

 

Ami a netadós időket illeti, a jelenlegi tiltakozások dinamikája valamelyest hasonló: a kormány túlnyomó fölénye ellenére, vagy tán éppen azért, egyszer csak elpattan valami, és kialakul egy tiltakozási hullám. S miután a választópolgárok frissen csalódtak az ellenzékben, ahogyan 2014 őszén is, az idegborzoló kormányzati intézkedésekkel szemben civil túlsúlyú tüntetések jönnek létre. Amit hallunk, az szó szerint a nép hangja. 2014 és 2022 abban is hasonlít egymásra, hogy vonzerőt, bekapcsolódási pontot jelent, hogy nincs erős politikai átitatottság, ugyanakkor pontosan ebből adódóan a tiltakozás politikai célja sem formálódott meg, ami viszont a lecsengést vetíti előre.

 

A mostani tiltakozások 2014-hez képest kisebb mérete pedig talán abból is adódik, hogy ennyivel leharcoltabb a magyar társadalom, ennyivel kevesebben vannak azok, akik bármiféle tiltakozásnak értelmét látják a hatalmi rendszerrel szemben.

 

Ami a kormányt illeti, 2014 őszén az volt a legnagyobb gyengesége, hogy nem volt éppen semmilyen ügye. Lefutottak az az évi kampányok, amelyekben egyébként nagy szerepet játszott a rezsicsökkentés, lezajlott az alaptörvényi átalakítás, csak a hatalomért voltak hatalomban. Ellenben, bár még nem jött el a G-nap, zajlott már a harc Orbán és Simicska között, minek következtében a kormány nem uralta teljes mértékben a saját médiáját. A netadóval egyidejűleg pedig az amerikai kitiltási ügy hatalmas diplomáciai nyomás alá is helyezte a NER-t. Egy ilyen helyzetben a látványos tüntetések sokat nyomtak a latban, egy politikai krízis lenyomatává váltak.

 

Külső nyomás persze most is van, hiszen a jelenlegi válság egyik fő összetevője, hogy kínosan hiányoznak az uniós pénzek, amelyeket a kormány különféle mutatványokkal igyekszik megszerezni. Éppen emiatt azonban most van ügye a kormánynak, pontosan az EU-s pénzek megszerzése, és, tágabban értelmezve, az ország „megvédése” Brüsszeltől és a háború következményeitől, meg úgy általában mindentől.

 

Nyolc év alatt jelentősen gyarapodott azoknak az embereknek a száma, akik kritika nélkül elfogadják a kormányzati álláspontot, tűzön-vízen keresztül kitartva mellette, miközben a kormánykritikus közönség jelentős része sem hisz a politikai változás lehetőségében.

 

Végső soron tehát, bár a rendszer politikai válságban van, és valami a társadalomban is megmozdult, mégis csalódni fog, aki gyors változást remél. És nem ér el semmit az, legyen párt vagy civil kezdeményezés, amely nem tud építkezni a mostani tiltakozásokból.

Címlapon

mutasd mind