Bódi György vállalt múltja és büszke jelene

Szegedi hírek | 2015. július 1. 12:19
Bódi György, Pro Urbe-díj, interjú, Szegedért Alapítvány
Huszonnyolc. Ez a Szegedért Alapítvány sorszáma. A Szeged első és legfontosabb civil szervezetében huszonhat éve titkárként dolgozó Bódi György munkáját Pro Urbe-díjjal ismerték el.

– A hóhért akasztotta most a díszközgyűlés?

(Meglepődik)

– Úgy értem: a hosszú évtizedek óta díjak sorát osztó Szegedért Alapítvány titkáraként nem volt egy kicsit furcsa a másik oldalon állni?

– De igen. Ugyanis ismerem a díj odaítélésének a mechanizmusét. Tudom azt is, hogy hozzánk is hány ajánlás érkezik évente. Azt is tudom, általában komoly viták előzik meg, végül ki mellett döntenek. Nálunk, az alapítványnál például kétharmados többséggel, titkos szavazással hozzuk meg a fődíjasokról szóló döntést. Egyszóval, meglepett a jelölés, és ahogy mondtam, tudom, milyen egy díj odaítélése: száznégy díjazottunk van eddig. Nagyon megtisztelő, felemelő volt. Az ülésteremből az erről döntő közgyűlés alatt már jöttek a barátaimtól az információk, így amikor Botka László polgármester fölhívott ezzel kapcsolatban, már „fölkészült” voltam. Ezt is tudom, hogy milyen: szeretem, amikor én közölhetem az illetővel, hogy az idén díjazza az alapítvány a munkásságát, ám egyre többször nálunk is kiszivárog hamarabb a hír, semmint értesíthetném az illetőt.

Fél évre jóváhagyva

– Alapítványi titkár hogyan lesz valakiből?

– A Szegedért Alapítvány ötletének gazdája, Debreczeni Pál kért föl. Őt még mint a makói tanács pénzügyi vezetőjét ismertem, majd ismertem szegedi pénzügyi osztályvezetőként is, ő pedig ismert engem mint mozgalmi embert a KISZ-ből. 1989-ben vagyunk, egy évvel korábban, 1988 októberében jelentette be Debreczeni Pál egy szegedi pártértekezleten, hogy létrehozzák a Szegedért Alapítványt. Július 4-én írták alá az alapító okiratot az alapítók. Kellett keresniük egy embert, akinek van valami fogalma arról, hogy néz ki egy alapítvány, másrészt járatos a pénzügyekben. Annak idején közgazdasági technikumba jártam, könyvelői végzettséget szereztem és a Központi Statisztikai Hivatalban, valamint a Magyar Nemzeti Bankban dolgoztam, mielőtt a KISZ-be kerültem. Tudott volt rólam, hogy precíz, számokhoz értő ember vagyok, és mozgalmárként nagy ismertségem, kellő mobilitásom is volt. Ekkor a rendszerváltás időszakában el is szálltak azok a szervezetek, amelyek foglalkoztattak bennünket, így gyakorlatilag állást is kerestem. Ekkor jött ez az ajánlat.

– Sokat gondolkodott az igenen?

– Nem. Kihívás volt, mert nagyon friss volt minden: 1987-ben került vissza a Polgári Törvénykönyvbe az alapítvány fogalma. Nagyon hiányosak voltak a jogszabályi körülmények. 1990. január elsejétől létezik csak például az a jogszabály, hogy ha egy civil szervezet nem alkotmányellenes, nem bűncselekmény elkövetésére hozták létre, akkor a bíróságnak kötelessége nyilvántartásba venni. A Szegedért Alapítvány ekkor már fél éve működött. Túlzás nélkül mondhatom: részt vehettem egy nagyon komoly kísérleti munkában, a magyar civil szektor kiépítésében. Egy eddig ismeretlen, teljesen új területen kellett az alkalmasságomat bizonyítani. Amikor az alapítók aláírtak az okiratot, akkor átballagtam a tanácsra, ahol jóváhagyták a Szegedért Alapítvány működését. Fél évet ezzel a tanácsi jóváhagyással működtünk.

– Tartottak az elején bármilyen „nehezítéstől”?

– Nem, sőt, etalonként kezelték a megalakulásunkat. Utánunk sorra alakultak a különböző alapítványok, egyesületek. Az alapítói vagyon 9 millió 200 ezer forint volt. Most is így szól az alapító okiratunk, hogy ebből „9 millió az alapítvány törzsvagyona, amelyhez nyúlni nem lehet, és 200 ezer forint az, amellyel lehet gazdálkodni.” Azt mondta Debreczeni Pali akkor nekem, hogy „amit a 9 millió forint fölött összeszedsz, abból lehet díjátadást szervezni, a díjakra költeni, támogatást adni, abból lesz neked, ha lesz, fizetésed”. Ez egy kőkemény vállalkozás volt már akkor is. Ma is ott van a Szegedért Alapítvány vagyona állampapírban. Soha nem nyúltunk még hozzá. Minden egyes kifizetés újonnan megszerzett pénzekből van. Mondjuk az elején egy kicsit könnyebb volt: 31 százalékos volt a betéti kamat, ma egy „kicsit kevesebb”. Az induláskor sokkal könnyebb volt támogatókat találni. Akkor a helyi gazdasági vezetőknek sokkal nagyobb önállóságuk, lehetőségük volt támogatni az alapítványt. A kábelgyár, Zádori János például kétmillió forintot adott. Pénzbőség volt, sorra alakultak a lakossági bankok, amelyek akkor úgy is próbáltak ügyfeleket szerezni, hogy támogatták a civil szerveződéseket. Ma ez is képtelenség. Ezekhez mind alkalmazkodni kellett. Eggyel korábbi kérdéshez kicsit visszatérve, olyannyira komolyan vettem a fölkérést, hogy az egyetemen 1990-ben elkezdtem a közgazdasági szakon egy szakosítót, akkor még így hívták a képzést, vállalkozó és innovációs menedzser szakon, a szakdolgozatomat már ebből írtam „Nonprofit szervezetek működtetése és gazdálkodása” a címe. Megtanultam ezt a szakmát.

Nemcsak Pozsgay bontotta a rendszert

– Nehéz volt utat törni?

– Inkább érdekes volt. A Szegedért Alapítvány sorszáma 28-as. Ma hatvanezerrel kezdődnek az új szervezetek nyilvántartási számai. Nagyon sokat tanultam Kuti Évától, Marsall Miklóstól, Harsányi Lászlótól. Ők eggyel jártak előttem a tudományokban, hogy aztán később – ha lehet ilyen nagyképűen fogalmazni – alkotó társaikká fogadjanak. Azóta ezt csinálom, folyamatosan tanulom. Tavaly május 31-éig meg kellett például hosszabbítani a közhasznú jogállását a közhasznú civil szervezeteknek. Amelyiknek ez nem sikerült, az elvesztette az ezzel járó kedvezményeket. Ekkor is nagyon nagy hajtás, tanulás volt. Idén aztán újra, most kellett ugyanis először ügyfélkapun keresztül kötelezően benyújtani az éves pénzügyi beszámolókat az országos bírósági hivatalhoz ezeknek a civil szervezeteknek. Egy iskolai alapítvány honnan értesülhetett erről? És hogyan tudná megcsinálni? Nagyon sok helyről fordultak, fordulnak hozzám segítéségért. Egy for profit és egy nonprofit szervezet gazdálkodását valójában egyetlen dolog különbözteti meg egymástól: előbbinél kiveszik a nyereséget, utóbbinál nem. De az utóbbinak is úgy kell működnie, mint az előbbinek, ha nem képződik nyereség, vagyon, akkor a nonprofit szervezet is működésképtelen. Huszonhat éve csinálom ezt, úgy tűnik, közmegbecsüléssel, ráadásul mindkét oldalon. A múltam miatt le lehet Bódi elvtársazni, nm szégyellem, hogy fél Szeged a KISZ-ből, a másik fele meg a Szegedért Alapítványból ismer. A múltamat vállalom, a jelenemre meg büszke vagyok. A rendszerváltáskor újra kellett kezdenem az életemet, sikerült. Szerencsém is volt, de kellett hozzá az a fajta attitűd, szorgalom, kitartás, amely azért jellemző rám.

– És mi minden jellemző még? Mit hozott otthonról?

– 1949-ben születtem, apám és anyám hat elemit végzett zsellérek voltak, ma szóhasználattal élve mélyszegénységben nőttem fel. Mezítláb jártam iskolába. Akkori tanáraim szerencsére észrevették, van itt egy gyerek, akit érdekel a tanulás. Anyám is mindig azt mondta, „tanulj fiam, hogy több legyen belőled, mint belőlünk!” És én éltem a lehetőséggel. Hozzáteszem: akkor lehetett élni a lehetőséggel. Az a rendszer, bármit is mondanak róla, egy olyan közösségi-társadalmi rendszer volt, amely a tehetségeknek megadta a kifutás lehetőségét. Ha ma egy gyerek egy mélyszegénységben élő családba születik, akkor többé-kevésbé eldőlt a sorsa egy életre: akkor nincs számítógépe és hagy ne soroljam, mi mindene nincs még. Nem tud nyelvet tanulni. Az esélyegyenlőségnek koránt sincs akkora színtere, mint akkor. Félreértés ne essék: nem dicsőíteni akarom azt a rendszert, amelyet egyébként szolgáltam: másképp nézek ma már az erényeire és a hibáira is, mint akkor, fiatalként. De vállalom, hogy hittem benne, vállalom, Pozsgay elvtárssal ellentétben, aki állítólag csak a lebontásában vett részt, amelyben egyébként ugyanúgy részt vettem, mint ő, sok mindenki más mellett, és vállalom, hogy onnan hoztam olyan képességeket, amelyek elengedhetetlenek voltak az új életben való megkapaszkodáshoz. Valaki egyszer azt mondta nekem, gondoljam végig, akkor is sikeres voltál és most is sikeres vagyok, ilyen keveseknek adatott meg. Ehhez persze kellett, hogy megkapjam a lehetőséget, de utána mindenki csak azt mondta, csináld! Nem volt utána több, más segítség. Meg tudtam tanulni mindent. És ezt a tudást nagy örömmel osztom meg mindenkivel.

– A kis Bódi Györgyöt mi érdekelte? Mivel emelkedett ki a többiek közül, miért vették észre?

– Az irodalom és a gyors futásom miatt… Irodalmi színpados voltam, az atlétika viszont többre vitt: serdülőként országos csúcsaim voltak, és az edzőm, Nacsa Imre az egész életemet meghatározta. A szó klasszikus értelmébe edzőnk és apánk volt. Mindig megkérdezte tőlünk, hogyan tanulunk, de illemet is tőle tanultunk. Emlékszem, egy szegedi verseny előtt azt mondta, öltözzünk fel rendesen, mert majd elmegyünk ebédelni. Akkor voltam először étteremben, akkor tanította meg, hogyan kell belépni egy ajtón. Amikor hozzánőttem, akkor a barátommá lett. Nemcsak azzal volt neki a fontos, hogy fussak négyszer száz métert, hanem ezekre a dolgokra is odafigyelt. Az emberi fejlődésünkkel is törődött.

– Térjünk vissza az alapítványhoz is! Hogyan lehet huszonhat éven át úgy dolgozni, hogy sose nyúljanak hozzá ahhoz a bizonyos alaphoz?

– Gyorsan népszerűek lettünk. A két alap célunk, amely huszonhat éve nem változott, hogy a kiemelkedő személyiségeket ismerjük el és hogy a kezdeményezésekhez nyújtsunk támogatást, vonzó volt. Az alapítvány elnökségébe és kuratóriumaiba sikerült olyan hiteles embereket megnyerni, akiknek a döntései kiállták a közvélemény próbáit is. A nyilvánosság ereje biztosította azt, hogy a leendő, lehetséges támogatók lássák, jó helyre adják a pénzüket. Így könnyű volt időről időre visszamenni, újra kérni, újabb támogatókat megnyerni. Közben megtanultuk az adománygyűjtés tudományát is.

Szeged kitüntetettjei 2015-ben

 

Interjúsorozatunkban valamennyi díjazott megszólal sorban egymás után. Elsőként Balogh Elemér, Szeged díszpolgára nyilatkozott nekünk. Pál Attila és Bódi György Pro Urbe-díjasak után következnek a Szegedért Emlékéremmel kitüntetettek: Andrejcsik István, Barok István, Erdélyi Ágnes, Sófi József és Takács Kata, végül a Szeged Nemzetközi Kapcsolataiért Emlékéremmel díjazottak: Szabó Tibor és Visy Csaba.

– Melyik volt a nehezebb az évek alatt? Visszamenni és újra kérni, vagy időről időre mástól kérni?

– Mindig tudni kell, kihez megyünk. Ismerni kell a céget, a döntéshozót. Utóbbi olyannyira, hogy mi az érdeklődési köre, mi a hobbija. Az sem mindegy, mikor megyünk. Ha sikeres a vállalkozás, akkor könnyű adni. És arra is figyeltem, hogy ha egy korábbi támogatónk nehéz helyzetben van, akkor véletlenül sem kerestem meg, hogy ne kelljen nemet mondania. A felkészülésnek ez is része szerintem. Nálunk sokat segített a változó soros elnöki funkció rendszere: azzal hogy évről évre más az elnök azt jelentette, hogy mindig más és más ismeretségi, baráti körrel kerültem én is kapcsolatba. Ennek ellenére előfordul ma is, bármennyire is fölkészülünk, hogy azt mondja egy bizonyos cég, hogy most nem tud segíteni. Volt, aki azt mondta, neki nem volt elég a visszajelzés. Ezen is el kellett gondolkodnom. Jó pár kudarc ért. Nehogy azt képzelje bárki, odamegyek valahova és nekem egyből pénzt adnak!

A legnehezebb döntés

– Volt, hogy úgy érezte, baj lesz, hogy veszélyben az adott év, és mégis hozzák kell nyúlni az alaphoz?

– Az elmúlt négy év nagyon nehéz volt, úgy értem az eggyel korábbi önkormányzati ciklus, amikor a szegedi önkormányzati cégek rendre megtagadták a támogatást. Volt köztük olyan, amelynek a cégvezetője egy élő, hosszú távú támogatási szerződést rúgott föl. Ekkor is mindig megtaláltuk a szükséges forrásokat. Az éves beszámolóink ott vannak a honlapunkon, ezekből látható, az elmúlt két évet mérleg szerint veszteséggel zártuk. Annak ellenére is, hogy nyertünk komoly támogatásokat. A gazdasági helyzet miatt érthető persze, hogy csökkentek az adományok. Az egy százalékos adományok szerencsére nem csökkentek, a pályázatokon is egyelőre sikeresek vagyunk. De Macskássy Izolda festőművész például a képei értékesítésével segít minket. Az egyszemélyes kft-nk, az ILS Szeged Nyelviskola is szépen dolgozik, nekik is sokat köszönhetünk. Ebből is látható, amit korábban mondtam, ezekből a szempontokból nincs különbség a for profit és a nonprofit cégek között. Idén először döntöttünk úgy a gálaműsori belépők megvásárlása mellett adományt is kérünk. Ez egy óriási lépés volt, borzasztóan tartottunk tőle. Nagyon sokat gondolkoztunk ezen, szabad-e ezt így csinálni. Tavaly novemberben és decemberben csak ennek kapcsán három elnökségi ülést tartottunk. A mostani soros elnökünk Fülöp Attila menedzselte ezt a mostani válságot. Nagyon nehéz volt meggyőzni magunkat arról, hogy muszáj kérnünk azt a korábbi díjazottjainktól, hogy most te is támogass bennünket. Óriási volt az erkölcsi dilemma, de meg kellett lépjük. Végül 2,1 millió forint gyűlt össze a gálaműsoron. Az összeg is hatalmas, de a visszacsatolás is nagyon fontos volt. Hogy ennyi embernek fontos a Szegedért Alapítvány, hogy ennyien belátták, segíteni kell, így is. Hozzám egyetlen negatív reakció nem jutott el. Az adományok önköltségessé tették a gálaműsort. Azon egyébként szintén sokat vitatkoztunk. Szabad-e egy színdarabbal, a 12 dühös ember drámával „fölborítani” a korábbi gálák menetrendjét. Debreczeni Mónika, Pál özvegye mondta, az a gálaműsor, amelyet mi annak nevezünk. Meg kell adni a tiszteletet a díjazottjainknak, de miért ne lehetne egy ilyen színdarab is a gála része? Jövőre a Budapest Bárt szeretnénk Kulka Jánossal.

– Ez már hivatalos?

– Végül is annak tekinthető, maguknál olvashatnak erről először. Reméljük valóban sikerül megállapodni velük, mi nagyon szeretnénk.

– Meddig látja előre az egyesületet? Hol tart az utánpótlás-neveléssel? Nem mintha nyugdíjba akarnám küldeni…

– Nem aggódom. Szerencsére jól állok vele, tudom, kinek akarom átadni az alapítvány titkári teendőit.

– Ő is tudja már?

– Igen. A kérdés egyébként teljesen természetes. Ha korábban jobb anyagi helyzetben lettünk volna, akkor a huszonötödik gálán adtam volna át a helyem. Csak úgy gondoltam, akkor, a nehezebb helyzetben nem lenne illő távoznom. Azon dolgozom, hogy fölfusson megint az alapítvány, és legyen lehetőségem újra elgondolkodni ezen az egészen. Hiszem azt, nem személyfüggő a Szegedért Alapítvány sikere. Tudom, sokat tettem a sikerért, örülök, hogy ezt elismerték, de szerencsére az alapítvány nem én vagyok. Ugyanakkor tény, erre a szolgálatra föl kell készülni. De nem aggódom, az illetőnek sikerülni fog.

Garai Szakács László

* * *

Szeged.hu – Rólunk, nekünk, velünk, értünk. Tartson velünk a Facebookon is!