Elbúcsúztatta Szeged Trogmayer Ottót

Szegedi hírek | 2015. június 15. 14:29
Trogmayer Ottó, halál, gyász, Szeged, díszpolgár, szeged díszpolgára, Móra Ferenc Múzeum, búcsúztatás, temetés
Képgaléria megtekintéséhez kattintson ide!
A város díszpolgárát a Móra-múzeumban búcsúztatták, majd a Belvárosi Temetőben díszsírhelyen helyezték hamvait örök nyugalomra.

Mindig, mindenre gondolt. Trogmayer Ottó, Szeged díszpolgára, vagy ahogy munkatársai, szerettei, barátai hívták Ottó bá készült erre a napra is: már tizenkét éve megírta az alábbi verset, amelyet most a Belvárosi Temetőben szavaltak el neki emlékül.

Viszlát

Így még sose jártam
Mondotta a székely,
Mondhatnám most én is,
Nem visz reá kényszer.
Egyszer így jár minden
megszületett ember,
Ne szomorkodjatok,
Ez egy ilyen rendszer.
Népiesre vöszöm
Ém most a figurát,
Hátha fölvidítom
Majd az egek urát.
Bűnöztem ölöget,
nincsen ebbe hézag,
most csak az hiányzik,
folytatom-e még azt.
Ne kérdezzed, hogy mit,
Lehet más is figyel,
de azt elárulom,
nincsen hol, és mivel.
Egek ura, kérlek,
Tegyél újra csudát
Változtasd meg most
Az itteni regulát.
Legyen itt is söntés,
Börgecsárda, ivó,
Ne szomjazzék folyton
a mennyei lakó.
Nálatok odalenn
Más persze a helyzet,
Tartástok be tehát
Az alábbi rendet.
Ne siránkozzatok
Mint az öreg banyák
Hanem egy jobb helyen
Verjetek majd tanyát.
Ha már dicsértetek
Érdemim sorolva
Mielőbb üljetek
A halotti torra.
Ámde ne csak egyszer,
Temetésem után,
hanem minden héten,
Csütörtök délután.
Egyetek, igyatok,
Emlékemre akkor,
Jobb lesz a pihenés,
Biztos jobban megnyugszom,
Ha majd emlegettek,
Evés közben sokszor.
Ottó bácsi milyen
Jó tanácsot hagyott,
Az Isten áldja meg,
Igyunk rája nagyot.
(Budapest, 2003)

A Móra Ferenc Múzeumban egy Gregor-áriával kezdődött a búcsúztatás, majd a Szegedi Nemzeti Színház művésze Pataki Ferenc szavalta el Nagy László Ki viszi át a szerelmet? című versét.

Botka László: Szegedibb volt a szegedieknél

Szeged végső üzenetét tolmácsolom, szeretett múzeumigazgatójának, díszpolgárának, Trogmayer Ottónak. Szeged búcsúüzenetét és tiszteletteljes főhajtását, köszönetét és háláját. Mert a napfény és a kultúra városa – csakúgy, mint az ország – nem lehet elég hálás az életműért, a sugárzó személyiségért, az istenáldotta tehetségért és a légkörért, mely Trogmayer Ottót nemcsak a közösség részévé, de formálójává tette. Mert a város nem csak falakból épül. Egy város nem tégla, beton, paloták. Ami a várost várossá, a közösséget közösséggé teszi, az a szellem, Szeged, – amelyet a falak közé lehelni csak minőségből, tudásból, akaratból és szorgalomból lehet. És ahhoz, hogy a falak megálljanak, kellenek az oszlopok: ők, akik sugárzó személyiségükkel, istenáldotta tehetségükkel tartják fölöttünk a magas eget.

Trogmayer Ottó személyében most kidőlt egy oszlop. Nagyon nehéz lesz – és nagyon sokan kellünk hozzá, hogy vállunkra véve pótoljuk megtartó erejének hiányát. Olyan ember volt, aki körül nemcsak megelevenedik, de egyenesen táncra pördül a múlt, s aki körül táncra pördül a múlt, annak a jövő szolgáltatja a muzsikát. Aki ilyen, az mindenképpen hisz a szépségben, az igazságban, az ember teremtő erejében – sőt meg is tanít hinni a szépségben, az igazságban, s az ember teremtő erejében.

Színész szeretett volna lenni – és valahol az is volt.

Tudós – de előadóművész.

Eleven cáfolata annak a képnek, ami a tudósról él bennünk.

Már a megjelenése is összetéveszthetetlen, ahogyan mondani szokták: „városképi jelentőségű” volt. Akárcsak nagy szegedi elődjéé, a tudós-tanár, professzor Szent-Györgyi Alberté. Szentgyörgyit pipája, legendás autója, Buickja nélkül nem lehetett elképzelni. Trogmayer professzor a haza lódenkabátos korszakában is páratlan eleganciával viselte csokornyakkendőjét, védjegyévé vált sétapálcáját – s vitte magával mindenhová az európai, magyar, szegedi polgár szabad lélegzetét. Tudós volt, de olyan, akiből teljességgel hiányzott a professzoros komolykodás. Tudós, aki a rá jellemző csöndes iróniával hirdette, s olykor professzortársait bosszantotta: „nem csak az a tudomány, ami érthetetlen”.

Szegedibb volt a szegedieknél, noha nem a körtöltésen belül született.  Neki köszönhetjük, hogy elhitette velünk: mélységes mély a múltnak kútja – ahová leereszkedni, éppen jelenünk, s jövőnk érdekében – mindig érdemes. Amikor megkapta a tudományos pályafutásért Magyarországon megkapható legmagasabb elismerést, a Széchenyi díjat, a maga természetes egyszerűségével úgy fogalmazott: „talán a szüleim most látnak odafentről és azt mondják: „hát ez a fiú – most kivágta a rezet.”

Pedig nem volt könnyű az ötvenes évek fojtogatóan szűk levegőjében – Móra, Tömörkény városában, Móra, Tömörkény árnyékában muzeológusnak lenni. De a mindent eldöntő sors vagy a szerencse is segített. A sors Neki könnyű lépteken érkezett és Szabó Szilveszternek hívták. 14 éves tápai fiú volt és egy gyékényszatyrot lóbált szégyellősen – benne pár cserépedénnyel, amitől nagyot dobbant az őstörténész szíve. És előkerült a kerékpár, igen, a hatvanas évek elején az volt a Buick megfelelője – és Trogmayer Ottó elkerekezett, hogy – az ő szavaival élve – „kiássa a honfoglalást” a csorvai tanyán. És kiásta aztán Pusztaszeren is (nagyon nem szerette az „Ópusztaszer” megnevezést), és „kiásta”, kitalpalta hozzá a segítséget, a támogatást, hogy aztán húsz éve ott állhasson fő műve, a Nemzeti Történelmi Emlékpark megnyitóján. Emlékszem az Emlékpark átadására.

Tömött bajusza alatt fénylő volt a mosoly 1994-ben, mellette álltam, mint Szeged fiatal parlamenti képviselője. És valami olyasmit súgott nekem az ünnepélyes pillanatban, hogy „tudom, Lacikám, hogy Téged csak a jövő érdekel. Ez a te dolgod! De ha jó akarsz lenni a jövőben, ne téveszd szem elől a múltat”. Akkor nem biztos, hogy értettem az útmutatást, s talán csak valamiféle „majd igyekszem, Professzor Úr” tellett ki tőlem – de ma már nagyon is tudom, miről beszélt. És itt az ideje, hogy még egyszer, szelíd főhajtással, hálásan megköszönjem. Mert amióta megértettem, azóta tudom, hogy a holnap csak a tegnappal együtt értelmezhető, hogy a jövő zenéje csak ott szól, ahol a múlt árnyai táncolnak és azt is, hogy okosan használva: a történelmünk lámpás, mely előttünk világítja meg az utat, ha az igaz jövőt keressük. Hogy példát merítsünk, és elkerüljük elődeink hibáit.

A tanár úr kiásta a honfoglalást – s ami ennél is több – tanítványai lelkéből előásta mindazt, ami érték: a szakma szeretetét, az alkotás valódi szabadságát, a tudás tiszteletét. Európai polgárokat nevelt, miközben olyannak látta és olyannak láttatta a világot – amilyen volt.

Ellenállt minden igaztalan, hazug szépítésnek.

„Nem zavar különösebben” – mondta, amikor megromlott az egészsége, s legendás sétapálcája már nem csak színpadi kellék – hanem járása elengedhetetlen segítője lett. „Gondolkodni még tudok – és álmomban sokszor szaladok is”.

Trogmayer professzor úr most alighanem ismét szalad. Vagy megint fölpattant ifjúkora elmaradhatatlan kerékpárjára, s távolodó alakját az alföldi porfelhőben hol mezítlábas tápai gyerekek, hol tiszai földmunkásnak látszó, marcona angyalok kísérik. A tegnapok immár örökre eggyé olvadnak a holnapokkal, a tegnap árnyai a holnap zenéjére táncolnak – mi pedig, innen lentről, még egyszer, sokadszor megköszönjük, hogy azzal, aki volt, s azzal, amit tett, igen Tanár Úr, Ön egyszer és mindenkorra „kivágta a rezet”. Trogmayer Ottó professzor úr emlékét, tudását, emberségét örökre megőrizzük itt, a Tisza-parton.

Nyugodjék békében!

Fogas Ottó: Új korszak kezdődött vele

Szomorú kötelezettség hárul rám, hogy búcsúztatót kell mondanom a volt igazgatónknak, a múzeumot hosszú időn át szolgáló jó gazdának. 1970-ben lett a múzeum igazgatója, a megyei múzeumhálózat már az ország élvonalába tartozott. Kinevezésével új korszak kezdődött. Kiteljesedett az intézmény tudományos és közművelődési tevékenysége. Ottó bácsi közismert közvetlenségének és szakmai elismertségének köszönhetően könnyen tudott támogatókat szerezni folyamatosan. Nyomában látványos tudományos eredményeket értünk el. Legkedvesebb munkahelye az Emlékpark volt. Részt vett a közművelődési palota és a könyvtár különválásánál. Napjainkig ható kezdeményezésének köszönhetően ide települt az egyetem régészeti tanszéke is. Az időszaki tárlatok színes skálája, a közéleti programok sokasága tízezreket vonzott. Személyisége ötvözte a XX. századi polihisztort, a jó igazgatót. Ismerte a múzeum minden zegét-zugát, figyelemmel kísérte munkatársai szakmai fejlődését. Visszavonulása után is évekig tanított az egyetemen. Hiába költözött Budapestre, mindig is itt volt otthon. Isten veled, druszám!

A polgármesteri és a múzeumigazgatói beszédek után újra Pataki Ferenc szavalt: Radnóti Miklós Sem emlék, sem varázslat című versét mondta el.

Majd Fodor István, a Magyar Nemzeti Múzeum nyugalmazott főigazgatója, az egyetem bölcsészkarának Régészeti Tanszékének nyugalmazott vezetője emlékezett.

– Megadta az Isten neki a kegyelmet, hogy szellemi frissességét élete utolsó órájáig megőrizte. Még a halála előtti napon is beszélgettünk a terveiről, arról, hogy újra szegedi lakos lehet – mondta Fodor István. – Kevesen tudták úgy megszólítani Tömörkény és Móra szellemét, mint ez a dunántúli ember. Kevesen szerették jobban az ásatásokon a kétkezi munkásokat, mint ő.  Az idő telt, a fiatalemberből meglett férfi támadt, aki nagy komolysággal vágott neki szakmájának. Nem akármilyen tudományos karriert épített itt föl. Hazai és nemzetközi konferenciák kedvelt és elvárt előadója lett. Mindenkivel tudott kapcsolatot teremteni, mindenkit tisztelt, mindenkivel szót értett. A szerelem Szegeddel kölcsönös volt. Amikor megkapta a díszpolgári címet, százszor is elmondta, így még soha nem hatotta meg semmi és senki. Ezért is akart visszaköltözni. Sajnos erre már nem futotta életében, de örök álmát itt alussza. Senki nem tudott olyan szépen beszélni a szegedi emberről, mint ő, legyen szó Bálint Sándorról, vagy Rózsa Sándorról. Mindent amit tudott, igyekezett közkinccsé tenni, az érdeklődőknek éppúgy, mint a tudósoknak. A semmiből építette újjá a régészeti tanszéket Szegeden, amelynek első vezetője lett. Ma már nehéz megmondani, hányan végeztek ezen a tanszéken, de biztos, hogy büszkék arra, hogy itt, így lehettek régészek. De Szegeden nemcsak ez a csoda történt meg: föléledt a végleg szétbombázott Feszty-körkép, amelynek fölújítását szintén ő vezényelte. Ma ez Magyarország egyik legfontosabb látnivalója. Az életben ezt egyszer minden magyarnak látnia kell. Itt, ravatala előtt elmondhatjuk, teljes életet élt. Nem céltalanul végzett régészeti ásatásokat, alapított új intézményeket: ezek részei lettek a magyar közművelődésnek. Arra kérjük az utánuk következő nemzedéket, ne feledkezzenek meg róla! Kedves Ottó, nyugodj békében.

Az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark nevében az intézmény korábbi igazgatója, Nagy László búcsúzott.

– Trogmayer megvalósítója volt a nagy közös álomnak: egy nemzeti díszkertben emléket állítani a honfoglalásnak. 1970-ben Erdei Ferenc azt mondta: „Trogmayer elvtárs! Ássa ki a Honfoglalást!” Komolyan vette. Tervezett, ásott, ütközött, épített és az ügy, ha nehezen is, de lépésről lépésre haladt előre. Ezután nyílhatott meg a történeti emlékpark. Sokan, sokat tettek érte, de ő nem az egyik volt, aki tette, hanem a vezető, akinek mindent köszönhetünk. Ő képviselte a folytonosságot, a következetességet. Egy percig nem éreztette korábbi sérelmét, amikor a park élére kerültem. Tudatosan vezetett be a szakmai körökbe. Bizalma nagy erőt jelentett nekem. Így meg tudtuk csinálni, hogy valóban zarándokhellyé váljon a park. Nagyon szerette a parkot. Halála előtti utolsó esti telefonbeszélgetésünk is a parkról szólt. Tisztelt professzor úr, kedves Ottó! Neked ajánlom díjainkat, elismeréseinket, a látogatók háláját. Göndöcs Benedek és Erdei Ferenc portréja mellé ezután már a te portréd is odahelyezhető a park bejáratához! Emléked megőrizzük!

A Belvárosi temetőben Veszelka Attila mondott búcsúztatót a szűk, családi körű temetésen, majd itt hangzott el a Viszlát!, hogy végül Paul Robeson Mississippi című számával utolsó útjára induljon Szeged díszpolgára.

Képeinket Hegedűs Anita, a Móra Ferenc Múzeum munkatársa készítette.

Garai Szakács László

* * *

Szeged.hu – Rólunk, nekünk, velünk, értünk. Tartson velünk a Facebookon is!