Hirdetés
Hirdetés

Pál Csaba: Nincs Heuréka!-érzés

Szegedi hírek | 2015. június 3. 18:59
Pál Csaba, Bolyai János-díj, interjú, tudomány, biológia, Achilles-sarok
Hazajött Oxfordból, mert itt érzi jól magát. Messziről jött emberként győzött a fafejűek ellen. A Bolyai-díj fantasztikus, de van, ami fontosabb annál is...

– Tegeződjünk! – kérte rögtön a bemutatkozáskor, pedig akkor láttuk egymást először. Majd rögtön arra volt kíváncsi, miről szól a beszélgetés, miről beszéljen.

– Rólad, a díjról, a laborról – feleltem, miközben a liftnél „átvett” egy újabb gratulációt – még mindig tart a köszöntések időszaka. Fenn az emeleten aztán nem kémcsövek, mikroszkópok mellé ültünk le, hanem a legfontosabb szobába – babzsákokra. De mielőtt még elindult volna a diktafon, büszkén behozta a díjat.

– Itt vannak a rövid megbeszélések, jó sok van belőlük minden héten…

– Mennyi az a jó sok?

– Ez egy csapatjáték, ennek része, hogy hetente legalább két-három megbeszélésünk legyen, de gyakran van több is egy adott témáról. Most van öt–tíz projektünk, ezekről szoktunk itt beszélgetni. Általában négyen-öten ülünk le egyszerre. Szeretjük ezt a szobát, direkt erre találtuk ki.

– A csapat mekkora?

– Húszan vagyunk. Ez Magyarországon nagy labornak minősül. Már nemzetközileg is annak számít. Ezzel már lehet mit kezdeni, versenyképes tudományt tudunk csinálni. Kellően sokan vagyunk ahhoz, hogy mindenkinek legyen egy részfeladata, és a részekből születhet valamilyen nagy munka. Fontos, hogy sok szakértelem, sok módszer alkalmazható egyszerre, és ezek együtthatójából jöhet ki valami nagy dolog. Magányos hősként nem lehet ma már a tudományt művelni…

– Mikor járt le a magányos hősség kora?

– A kétezres évektől, annak végétől figyelhető meg az a tendencia, hogy a különösen nagy felfedezések akár negyven-ötven ember nevéhez is köthetők. Van egy-két vezér, aki összefogja az embereket – ez is tetemes mennyiségű munkát jelent. Most egy publikációban például én lennék a vezető szerző, megjelenés után nekem írnának, ha gond van, de a dicséretek is hozzám érkeznének. Visszatérve a laborra egy pillanatra: elégedett vagyok vele, jól föl van építve…

Csi Paj-Si művészete

– Mit jelent a labor – „fizikailag?”

– Van négy irodánk és négy laborhelyiségünk. Ezeket külön kell választani. Minden munkatársamról elmondható, idejük nagyon kevés részét töltik a laborokban. A munka előkészítése, a gondolkodási fázis a meghatározó. Amikor már odaül az ember a mikroszkóphoz, az már a könnyebbik vége, akkor már majdnem készen van. Mondok egy példát! Nemrég voltam egy kínai festőnek, Csi Paj-Sinek a kiállításán Budapesten. Ő úgy alkotott, hogy ült az íróasztal előtt órákig és utána nagyon spontán módon, nagyon gyorsan lefestette a gondolatait. Kicsit így van nálunk is. Ha jól meg van tervezve a kísérlet, akkor az nem két hónapig tart, nem kell többször megismételni, hanem elég egyszer megcsinálni, és egy hét alatt kész van. Ezzel nagyon föl lehet gyorsítani a munkát. A másik, ami gyorsít, az a robotizált labor: robotok végzik a kulimunkát, amelyeket egy laboratóriumi asszisztens – nem megbántva persze őket – lassan, pontatlanul végezne el, azt a robotok gyorsan, pontosan csinálják. Például most foglalkozunk azzal, hogy mindenféle antibiotikum-koktélokat keverünk össze. Ebből nagyon sok fajta van, sok a koktél, sok baktériummal dolgozunk, több ezer mintán. Ezt a munkát a robotok sokkal gyorsabban végzik, mint az élő munkaerő. Beprogramozzuk ezeket, előkészítjük a tápoldatot, a robot pedig akár egész hétvégén dolgozhat: elindítjuk pénteken, mielőtt hazamegyünk, hétfőn reggelre ott az eredmény a számítógépen. Ez másféle tevékenységet, tudást is igényel. Vannak kifejezetten programozók a laborban, de olyan is, aki elvégezte a programozói meg a molekuláris biológia szakot is, és úgy jött hozzám, ő már az életben nem akar többet pipettázni. Azt feleltem neki, „jó helyen jársz.”

– Picit visszakanyarodnék a kínai festőhöz: kifejezetten miatta nézted meg a kiállítást vagy csak arra jártál?

– Nem, miatta: Csi Paj-Si legalább olyan híres és ismert művész Kínában, mint nálunk Picasso vagy Dali, mégis nagyon kevesen ismerik. Jó ideje érdekel a kínai tájképfestészet. Izgalmas, amit csinált, a spontaneitás benne, amelyet megelőzött a hatalmas fókuszáltság, majd hihetetlen lazán, skiccszerűen megfestette a képeit.

– Ebből a szempontból is hasonlít a munkátok? A spontaneitás, a skiccszerűség itt is tetten érhető valahogyan?

– Nem, ez nem. Nem szeretem az improvizációt. Nagyon fontos nálunk a megtervezettség. Ez van itt a táblán is, amivel szemben ülünk: ez is egy kísérlet előkészítése, megtervezése, hogy ne kelljen százszor megismételnünk. Elég legyen egyszer, de az jó legyen. Előkészítjük mindig a kimeneteleket, nagyon sokszor „A” és „B” válaszra, Igenre, Nemre leegyszerűsítve. És egy ilyen alapján készítjük el a következő kísérletet, azaz fölbontjuk a projekteket lehetséges válaszokra.

– Mindig így dolgoztok?

– Lehetőleg igen. Akkor jó egy kísérlet, ha ilyen. A lehető legegyszerűbb kérdésekre adjunk világos válaszokat. Igaz, így nincsen Heuréka!-érzés – tök jó, hogy ezt megkérdezted… Sehol nincs ilyen a tudományban. Látsz valamit, ami nagyon ígéretes, fantasztikusan jó lehet, de ezt és ezt és ezt ki kell zárni közben, hogy igazunk legyen.

– Kizárás közben akkor egy csomó elmélet elbukik?

– Igen. Izgulunk, látunk valamit, ami jó iránynak tűnik, és szép lassan bizonyosodunk meg arról, hogy amit csinálunk, az jó. Ez furcsa is egy kicsit: nincs ugyanis az a pont, amikor azt mondhatjuk, na, most van meg! Nincs kritikus kísérlet, mert számos dolognak még utólag meg kell erősítenie, helyes az, amit, ahogy gondolunk.

Vadászszenvedélyre szükség van

– Akkor mi is látható pontosan a táblán? A „should show the same result” (ugyanazt az eredményt kellene mutatnia, „hoznia”) megy, de a többi…

– Ez pont az Achilles-sarok, ami most a sajtóban nagyon megy: a baktériumok antibiotikumokkal szembeni ellenálló-képessége. Nagyon röviden: laboratóriumban tenyésztünk baktériumokat, amelyek két vagy három antibiotikummal szemben is ellenállóvá válnak, miközben egyre nagyobb dózisnak tesszük ki őket. Felhalmoznak különböző mutációkat, amelyek miatt már nem hat rájuk jól a gyógyszer. Ez eddig még sztenderd. Ami itt látható, hogy közben érzékenyekké váltak más szerekkel szemben. Ezt járulékos érzékenységnek hívjuk, ez az a bizonyos Achilles-sarok. A táblázat ezt próbálja fölmérni. Van olyan baktérium ugyanis, amely egy antibiotikummal „találkozik”, és sokkal lesz rezisztens, ellenálló, a másik épp a fordítottja lesz. Ennek a szisztematikus feltárását írtuk föl.

– Visszatérve a kísérletekre is: mennyit kell valójában csinálni, voltak-e olyanok, amelyeket annak ellenére is többször meg kellett ismételni, hogy elvileg mindent jól készítettetek elő?

– Kicsit általánosabban fogalmaznék. Most sikeresnek tűnök a szakmámban, de rám is igaz: minden sikert megelőz öt-hat arcul csapás. Ez a kísérleteknél is így van. Nem jó a kísérleti felállás, újra kell tervezni mondjuk. Nem a végeredményről beszélek most, hanem arról, rosszul találtuk ki a kísérletet, ezért újra és újra csináljuk. Ez elég gyakori. Elég nagy állhatatosságot, fanatizmust, motiváltságot igényel.

– A fanatizmus kialakul, erősödik, vagy itt mindenki „kezdésből” ilyen?

– Nem, útközben jön meg a vadászszenvedély. De többször is meg kell erősíteni azt.

– Te hol voltál az úton, amikor megjött?

– Még az egyetemen. Olyan szerencsés helyzetben voltam, hogy megjelent egy tudományos publikációm az angol király akadémia lapjában, ami akkor nagyon nagy siker volt. Ritkán fordul elő, hogy egy diák tudományos munkáját elfogadják így, és közöljék. Nekem ekkor jött meg a vadászszenvedély. A második megerősítés az volt, amikor egy nagyobb európai uniós összeget elnyertem: ekkor már kevésbé volt akadály a pénz, lehetett kutatni, nagyobb ívű kísérleteket tervezni. Ilyet minden diák átél egyébként. Úgy jönnek ide, hogy kezdetben sokszor nem tudják, mi lesz ebből az egészből, de amikor megvan az első nagy eredmény, látnak valami olyat, amit rajtuk kívül még senki, akkor beindulnak. Akkor látszik rajtuk, „ez klassz, érdemes csinálni, milyen jó lesz megosztani másokkal, ha készen lesz.”

– Miért mondtad úgy, „sikeresnek tűnsz?” Egy Bolyai-díjat nem adnak oda akárkinek… Illetve, mielőtt válaszolnál azt is hozzátenném: minden veled kapcsolatban írásban szerepel, „még csak negyven éves”. Ez a „korfixáció” miért fontos?

– Mert sok kutató, aki régebb óta van a pályán mint én, még nem kapta meg a díjat. Ami pedig az én sikerességemet illeti: tényleg úgy van, hogy rengeteg mindent csinálunk egyszerre itt a laborban, nagyon sok projektünk van. Négy-öt közül egy lesz csak igazi áttörés, miközben amíg csináljuk, mindről azt hisszük, fontos. Például az Achilles-sarok is ilyen volt: egyszerre indult el másokkal négy-öt éve, és ez tűnt ki. De kicsit az arcul csapásokra is visszatérve: nemzetközi szinten is egyre-másra kapjuk a pofonokat, függetlenül attól, Bolyai-díjas lettem. A Science-ban nem fogadták el egy munkánkat például másfél hete. Pedig úgy gondoltuk, vagyunk olyan jók, hogy akár már ott is megjelenjünk. Persze ott harminc-negyven írásból jelenik meg egy… De elég ütésállók vagyunk, nem aggódom.

Érték, a helyén

– Az ütésállóság azt is jelenti, könnyű kézzel engedtek el projekteket?

– Végül is igen. Persze próbálok mindent megtenni, de sokkal inkább a hideg racionalizmus vezet és nem a szenvedélyeim. El is kell engedni, mert különben becsavarodunk. De az elengedések a hétköznapokra is igazak: otthon már nem dolgozom, akkor a családomé vagyok. Nagyon igyekszem, hogy ez sikerüljön, de bevallom, elég nehéz. Régen, két-három éve még fölébredtem például arra, mit csináltam rosszul. De szép lassan ezek elmúltak. A gyerekek sokat segítettek. A hat és a tizenegy éves gyerkőcöm ugyanis mindig azzal fogad, ahogy belépek az ajtón, hogy „apa, hancúr, játék van!” Ekkor nincs az, hogy fáradt vagyok vagy gondolkodom a nagy büdös tudományon… De ez így jó!

– A Bolyai-díj mennyire „értékes” egyébként? Ha már korábban oly sokszor szóba jöttek a pofonok is.

– Tudjuk, hazánkban ez a legnagyobb tudományos elismerés, főleg mert nagyon kevesen kapták meg eddig. Én vagyok az egyetlen idáig, aki nem akadémikus. Ennek nagyon nagy visszhangja volt. Nagyon sok lehetőség van vele, amelyek a hazai közéletet és a tudományt érintik. Már most tapasztalom, úgy akarnak ide jönni a laborba diákok, hogy „igen, egy Bolyai-díjas mellett akarok dolgozni!” Ez nagyon jó. Nagyon jó, hogy ennek köszönhetően népszerűsíthetem azt, amit csinálok, hogy elmondhatom a problémákat is, amelyekkel a kutatók szembesülnek. De azt még nem látom, hogy a nemzetközi tudományos életben ennek mekkora a rangja. Nyilván, ha beleírom az önéletrajzomba és elmondom, hogy milyen fontos díj, segíthet a pályázatoknál. De a Science-szerkesztőit teljesen hidegen hagyja. Őket persze egy Nobel-díj is hidegen hagyja, csak az érdekli őket, milyen a kézirat, mennyire érdekes, és ez így van jól. A kutatók jó esetben nem egymás díjait nézik, hanem a megjelent publikációkat.

– Mennyire kell népszerűsíteni a tudományt?

– Többet és jobban is kellene. Nem elég jó a társadalmi beágyazottsága ma Magyarországon – és akkor nagyon enyhén fogalmaztam… Egy csomó tehetséges magyar fiatalnál akkora az apátia, hogy az félelmetes. Nem tudják elképzelni azt, lehet értelmes dolgokat kezdeni az életükkel itthon is, már eleve külföldi egyetemre mennek, ami komoly gond, mindjárt elmondom, miért. A kutatói szakma olyan szabadságot biztosít, mint semmilyen más szféra: azzal foglalkozunk, azon gondolkozunk, amit szeretünk, és közben teremtünk. Ez ugyanolyan kulturális termék, mint egy regény vagy egy film.

– Térjünk vissza a diákokra, a külföldi egyetemekre.

– Ja igen, hogy szerintem ez miért gáz: nagyon fontos egy kutató életében, hogy eltöltsön pár évet külföldön, ez világos. Azáltal szert tesz egy új munkamorálra, látásmódra, új típusú szakmai tudást szerezhet.

– Te hol voltál?

– Oxfordban, Heidelbergben többek között, rövidebb időt máshol is töltöttem. De Oxfordban megtapasztaltam például a rosszat is, hogy mi, miért nem működik jól. Fontosak voltak a negatív példák. De most nem ez történik. A fiatalok nem egyszerűen tanulmányutakra mennek, hanem eleve külföldi egyetemeken akarnak tanulni, ott akarnak letelepedni, dolgozni. Ők nem fognak visszajönni. Diákhiteleket vesznek fel, amelyeket vissza kell persze fizetni. Itthoni fizetésből ezt nem lehetne megoldani. Tizenöt év után már nem tér vissza senki. Négy-öt év alatt már kialakul egyfajta kötődés, ezt én is kezdtem érezni.

Hazafiság, másképpen

– Miért döntöttél akkor úgy, hazajössz?

– Magyarországon szeretek élni, itt érzem jól magam. Idegennek éreztem magam külföldön. És, minden pátosz nélkül, úgy éreztem, van egy olyan tapasztalatom, amit át tudok adni, és hogy van értelme csinálni, még ha sokszor sokkal küzdősebb az egész, mint máshol. Külföldön, mondjuk Oxfordban egy nagyon jó kutató lennék a sok közül, és nem tennék annyit hozzá a tudományhoz, mint itt, Kelet-Közép-Európában. Amikor hazajöttem, akkor elnyertem az Európai Uniónak egy nagyon nehéz kutatási pályázatát. Nagyon alacsony volt a sikerrátája. Később, a Science a díj kapcsán készített egy riportot velem arról, miért döntöttem a hazatérés mellett. Szóval fontos, hogy a diákok, a fiatal kutatók néhány évet kint legyenek külföldön, de aztán térjenek haza! Ehhez persze meg kell teremteni a feltételeket is. Ez viszont már a kutatóintézeteknek is a felelőssége.

– Itt minden feltétel adva van, hogy itt maradjanak, visszajöjjenek? Kérdezem ezt úgy is, hogy itt, Szegeden maradjanak, ide jöjjenek vissza.

– Nemzetközi szinten nézve mindegy, hogy valaki Szegeden vagy Budapesten dolgozik. Magyarországként látnak minket. Külföldön is tudják, Szegeden jó kutatások zajlanak. Ismerik a nevünket, az egyetemet. Lehetnénk kis túlzással a világ végén is. Nem hátrány, hogy Szegeden dolgozom. Itt most nagyon jók a munkakörülmények. Jobbak, mint más laborok jelentős részében. Ez azért is van, mert szerencsére jóval nagyobb pénzekből dolgozunk. De ezért teszünk is, pályázatokat nyerünk, most is sikerült egy uniós támogatást elnyerni. Öt évig biztos, hogy megint rendben vagyunk. De az is a terveim között szerepel, hogy olyan sikeresek legyenek a tanítványaim, hogy pár év múlva, amikor visszatérnek külföldről, saját labort alapítsanak. Az lenne a jó, ha itt a közelben, akár az intézet szomszédos laborjában . Az infrastruktúra megvan, a kapcsolatok megvannak, nem légüres térbe érkeznének vissza. Két-három embernek erre nagyon jó esélye van.

– Annak idején hogyan hoztad létre ezt a labort?

– Nehezen… A pénz nyilván segített, de nem volt elég. Fejeket kellett átrendezni. El kellett hitetni az emberekkel, hogy lehet eredményeket elérni.

– Gondolom, ez a fejátrendezés volt a hosszadalmas.

– Igen…

– Ez időbeni nehézséget is jelentett, vagy csak szimplán fafejűség ellen küzdelmet?

– Mindkettőt. Van, volt, aki egyszerűen nem hitte el, sikeresek lehetünk. Én voltam a messziről jött ember, és lehet, hogy Oxfordban sikeres voltam, de „majd meglátod, itt másképp mennek a dolgok”, kaptam meg jó párszor. Pár évig nagyon kellett ezért harcolni. Amíg jöttek az első sikerek. Amikor már kialakult egy kritikus tömeg, akik átveszik a mentalitást, akkor már könnyű volt, manapság meg pláne az: aki most jön, az már csak ezt a pozitív hozzáállást látja, tapasztalja.

– Meddig tartott ez az egész?

– 2008-ban alapítottam a labort, az első valóban komoly siker 2011-ben jött. Nehéz volt elindítani, jelentéseket kellett leadnom az uniós pályázati pénzek felhasználásával kapcsolatban, és ott bizony hosszasan indokolnom kellett, hogy eleinte nehézségeink voltak, valóban nem Oxfordban vagyunk, de szerencsére sikerült az áttörés. És szerencsére Brüsszelben ezt megértették, elfogadták. Visszanézve minden ment a maga módján, ahogy kellett. Csak közben, amíg benne voltam, egy kicsit másképp láttam. Arról nem beszélve, sokáig aggódtam amiatt, hogy középszerűségbe süllyedünk. Néha ezért még most is aggódom.

– Miért? Valóban van esély arra, hogy középszerű legyen a labor?

– Igen. Nagyon fontos, hogy az alapirányok rendben vannak-e. Nagyon rizikós lépés volt elkezdeni foglalkozni az antibiotikumokkal. Távol állt az eredeti érdeklődési körömtől, habár láttam a logikai kapcsolatot, de nem volt egyértelmű. Kezdetben aggódtam emiatt is: nem rontottuk-e el rögtön az elején és nem kellett volna inkább másfelé menni a kutatásokkal.

– De ezt csak észre lehetett volna venni közben, nem?

– Ezen így még nem gondolkoztam, de mondok valamit, szerintem egyértelmű lesz, érteni fogod, az olvasók is érteni fogják. Kulcsfontosságú volt, hogy amikor lejártak a korábbi pályázati támogatásaink, akkor szerezhessünk újabb uniós támogatásokat. 2014 közepén kezdtem újra pályázni, de erre a felkészülés már jóval hamarabb elindult. A sikerhez kellettek a jó kutatási eredmények is. Tavaly pont ezért iszonyatos feszültség volt a laborban, hogy minden publikáció, kutatási eredmény a helyén legyen. Mindenki átérezte ennek a fontosságát. Meg persze látszott rajtam minden, borzasztó ideges voltam. Ha ezek nem sikerültek volna, akkor a pályázat második körébe sem kerültünk volna be. Ami viszont azt jelentette volna, hogy embereket kellett volna elküldeni. Sokkal kevesebb lett volna a pénzünk. Elég kemény, stresszes időszak volt. Idén februárban jött a döntés, fellélegezhettünk, mert nyertünk. Emellett a Bolyai János-díj hab a tortán. Két év múlva viszont újraindul majd ez a pörgés, hogy megint rendben legyünk. Megvannak a világos célok, hogy mi mindent kell csinálnunk.

Volt egyszer egy Civ 4

– Két dologgal szembesítenélek így a beszélgetés vége felé. Áder János méltató beszédéből jegyzeteltem ki pár dolgot. Azt mondta a köztársasági elnök, hogy szeretsz „jó kérdéseket föltenni.” Mikor tettél föl jó kérdést utoljára?

– Ez, az Achilles-sarok volt az utolsó jó kérdés. A most futó projektekről még csak érzem, hogy jó kérdések lehetnek, de még nem vagyunk készen velük. Egyébként az Achilles-sarok nem is az én kérdésem volt…

– Akkor kié?

– A könyvtárunkban találtam. Nekem az inspirációk nem a mai neves szaklapokból jönnek. Elég gyakran olvasok régi, eldugott anyagokat. Ezt például már az ötvenes években leírták. Kíváncsi voltam, a mai eszközeinkkel, tudásunkkal meg tudjuk-e valósítani a több mint hatvan éve leírtakat. Nagyon kezdetleges módon írták le akkor ezt a megfigyelést, csak nagyon kevés szerrel tudtak kísérletezni. Nem értették a molekuláris mechanizmusokat, mert nem tudták föltárni ezeket a problémákat. Természetesen idézzük ezt az anyagot, folyamatosan hivatkozunk rá.

– Mi látszik már most is belőled a tudományban?

– Van negyven tudományos publikációm. Ezek között van, ami nagyon fut. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy látszik három értékálló felfedezés. Azaz lehet úgy mondani, minden tíz évben történik valami.

– Ezek olyan felfedezések, amelyeket az átlagember is „megérez” a hétköznapokban? Azaz a gyógyszeripar tudja ezeket az eredményeket a gyakorlatban hasznosítani?

– Az egyik, amit felfedeztünk, az Amerikában része az egyetemi oktatásnak evolúcióbiológiából. Ez fontos, nemcsak szerintem. Mi ezekkel akkor is adunk, teszünk, ha nincs azonnal gyakorlati következménye. Egyébként ez is összefüggésben van a tudomány rossz kommunikációjával. Sokkal több ismeretterjesztő, érthető híradásra lenne szükség. Épp ezért gondolkodom azon is, írok az evolúcióról egy tudományos népszerűsítő könyvet. Egyszerre szólna a szűk szakmához és a nagyközönséghez. De hogy ne kerüljem meg a kérdést: az Achilles-sarok komolyan érdekli a klinikai mikrobiológusokat. Azt gondolják, ezek alapján lehetne új stratégiákat találni. Ezek még nem új gyógyszerek, csak lehetőségek, amiket mi adtunk oda nekik. Ők most azon gondolkoznak, hogyan lehetne ezeket kiaknázni: azaz, ha itt és most befejeznénk, és semmi többet nem tennénk, már akkor is adtunk. Elindítottunk egy gondolkodást, amelynek gyakorlati következményei lehetnek, ha mások, a maguk szakterületén befejezik. Nem nekem kell kifejleszteni az új antibiotikumokat, végigvinni az egész procedúrát – azért sem, mert ahhoz, hogy ezekből tényleg gyógyszerek legyenek, százszor ennyi támogatás kellene. Tehát mondjuk egy szabadalomnál mi megállunk. De vannak olyan helyek, ahol erre, a továbbfejlesztésre van pénz.

– A másik, amit az elnöki laudáció után meg kell kérdeznem: mi a kedvenc stratégiai játékod?

– (Nevet.) A Civilization 4. Elég régen játszottam vele. Leginkább azért, mert akkor semmi mást nem csinálok, annyira be tud szippantani. Szenvedélyesen játszottam vele, most a tudományt „játszom” ugyanilyen szenvedéllyel. Nem tudok ugyanis félbehagyni dolgokat, így a játékot sem. Muszáj lenne végigjátszanom.

– A díj itt marad a laborban?

– Nem. Hazaviszem. Nem akarom, hogy agyon nyomjon minket.

– És otthon van már helye?

– Még nincs, de majd találok neki.

Szolgálati közlemény: A természet igézete, Csi Paj-Si életművét bemutató kiállítás június 28-áig látogatható a Magyar Nemzeti Galériában (Budavári Palota, A-B-C-D épület, Budapest, Szent György tér 2.).

Képeinket Iványi Aurél készítette.

Garai Szakács László

* * *

Szeged.hu – Rólunk, nekünk, velünk, értünk. Tartson velünk a Facebookon is!

 


Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés