Címoldal

A „legnagyobb magyar” szobra: Széchenyi István emlékműve

2010. 11. 20. 09:01 | PDF | Nyomtatható változat

A Széchenyi tér főposta előtti parkrészén, a Kárász utca felőli oldalon áll a névadó gróf emlékszobra. A teret jóval a szobor elhelyezése előtt, 1860-ban, rögtön Széchenyi halála után nevezték el a „legnagyobb magyarról”.

A „legnagyobb magyar” szobra: Széchenyi István emlékműve

A történethez hozzátartozik, hogy mikor Széchenyi 1833-ban Szegeden járt, és meglátta a hatalmas rendezetlen piacteret a vár tövében, azt mondta, inkább vessék be azt a szegediek krumplival, mert annak legalább valami hasznát is látnák, semmint, hogy ilyen elhanyagolt állapotban legyen a tér. Akkor aligha gondolhatta, hogy egyszer majd, az ország egyik legszebb terét nevezik el róla, és „márványba öltözve néz rajta végig” alig nyolcvan év múlva.

Az alkotás egy időben készült Deák Ferenc emlékművével, mindkettő kivitelezése évekig húzódott. Magánkezdeményezésre készült, a szegedi Holtzer család tagjai vállalták a költségek kétharmadát. Ők rendelték meg a szobrot Stróbl Alajostól 1909 tájékán. Eredetileg az alak és a talapzatot díszítő dombormű bronzból készült volna, de Stróbl végül máshogy döntött. A megrendelőket 1912 kora tavaszán Szegedre lejőve, maga a mester győzte meg, hogy a bronzszobrok mellett szebb látvány lenne egy márványszobor, és ez persze neki is kedve szerint volna. A szegedi városatyák nehezen álltak rá az alkura, kételkedtek a ruskicai márvány fagyállóságában. Végül a szobrot elbírálók fejet bólintottak, készülhetett a „legnagyobb magyar” márvány alakja – meséli a történetet Dr. Tóth Attila, a szegedi szobrok lelkes kutatója.

A munkálatok lassan haladtak, mert a szobrot faragó munkások – a mester szerint - pontatlan munkát végeztek, silány kivitelben oldatták meg feladatukat, így az 1912. augusztus 20-ra tervezett avatási ünnepség elmaradt, Stróblnak át kellett faragnia az egész szobrot. Azt kell, hogy mondjam, kevés ennyire míves márványszobor lehet a hazai köztereken, Stróbl mester nagy gondot fordított munkájára, talán legimpozánsabb műve ez a szobrásznak – teszi hozzá a helytörténész. Augusztus végére ugyan felállították, de mivel Deák szobrával együtt szerették volna átadni a lakosságnak a két emlékművet, ezért vártak, hogy Stróbl nagy vetélytársa, Zala György, befejezze Deák-szobrát. Így az avatás váratott magára, a gróf szobrát ponyvával beborították, és vártak sorsa jobbra fordulására. A Szegedi Napló 1912. május 31-i számában ingerülten cikkben kifogásolta, hogy Széchenyi szobra már majd egy éve a helyén van, Deákénak pedig még nyoma sincs, méltatlan hát, hogy a „legnagyobb magyar” szobra még mindig beburkolva áll a téren. 1914 nyarának derekára végre sikerült Zalának is elkészülnie, helyére került Deák-szobra – a park másik végébe. Szeptember 6-ra tűzték ki az avatást – adták hírül a lapok, nem túlságosan bizakodó hangon, ugyanis a világháború kitörése bármelyik pillanatban bekövetkezhetett. Így is lett: a következő napok eseményei végleg elhalasztották a két szobor felavatását. Sem Deák, sem Széchenyi szobrát soha nem leplezték le.

Széchenyi egész alakos szobra tiszteletet parancsoló nyugalmával, póztalanságával és az emlékművet kiegészítő kellékek mértéktartó alkalmazásával különbözik a tér többi sokkal teátrálisabb, epikusabb megformálásától. A grófot díszmagyarban ábrázolta Stróbl, süvegét kezében tartja, lábával kissé kilép, köpenye hátulról takarja alakját, elölről érvényesülni engedi délceg tartását. Könnyed ünnepélyességgel, leíró részletességgel megoldott a szobor. A ritmusosan felépített talapzaton - amely a rakodópartot idézi – kikötőbója látható hajókötéllel. Elől mészkőből faragott pálmaág hever lábainál, a talapzat homlokfalán pedig dombormű látható a Lánchíd képével. A mester nagyon jól megoldotta a szobor statikáját: az alak hátul a kikötőbójához támaszkodik, az pedig a köpenyével érintkezik, ezzel kiválóan meg tudta támasztani a hatalmas márványtömeget, biztonsággal áll a figura. Szeged egyik legszebb szobra előtt állunk szerintem. Realista megformálással találkozunk: élethű arckép, részletgazdagsággal megoldott főalak, amely olyan pontossággal kivitelezett, hogy szépsége a sétányról, akár tíz méter távolságból, is élvezhető – mondja Dr. Tóth Attila művészeti szakíró. Nagyon artisztikus megoldással nyugszik a gróf vállán a zsinóros mente, bravúrosan megoldott a hajókötél és a lánc megformálása. Az idő vasfoga semmit nem rontott a szobron. A talapzat domborművének felirata mintha Deák posztamensének vésett szövegére rímelne: „Magyarország nem volt, hanem lesz”

Már beszéltünk erről a Deák-szobor kapcsán is, és ugyanazt tudom elmondani, mint akkor: véleményem szerint sürgősen rendezni kellene a térnek az hiányosságát, hogy ezt a két szobrot nem lehet körbejárni – hiszen nincsenek kiépítve körülötte padok, illetve ösvény, amin körbe lehetne sétálni, így meg sem csodálható az alak például hátulról -, de remélem, hogy a közeljövőben még sor kerülhet ennek rendezésére. Azért én bátorítanám a szoborkedvelő olvasókat: még ha nem is feltétlen illő, de járják legalább egyszer körbe a szobrot, mert nem is gondolnánk, micsoda szépségeket rejt sokszor egy lombok mögött megbúvó emlékmű.

Ajánlja cikkünket ismerőseinek!