Címoldal

Szeged példát mutat az egész országnak

2011. 03. 17. 05:24 | PDF | Nyomtatható változat

2011. március 15., botka lászló

Több ezer ember ünnepelte március 15-ét a Klauzál téren a Kossuth szobornál. A kellemes napsütésben a Szegedi Nemzeti Színház művészei, a Pavane Tánegyüttes és a Fricsay Ferenc Koncert fúvószenekar léptek színpadra. Az ünnepi beszédet a város polgármestere Botka László mondta el:

Szeged példát mutat az egész országnak

„Tisztelt Ünneplő Közönség, Kedves Szegediek, Hölgyeim és Uraim!

Nemzeti ünnepeink kimerevített sorsfordulók.
A pillanat ilyenkor megáll az időben. A föllobogózott utcák, a díszbe öltöztetett közterek számunkra nemcsak az illendő főhajtásról, az emlékezés szép kötelességéről szólnak – hanem a szembenézésről is.
Ez az a pillanat, amikor történelmünk kiemelkedő személyiségei éppúgy, mint a korabeli, névtelen hősök egy percre ismét felénk fordítják arcukat, s nekünk állnunk kell kérdő, szigorú pillantásukat.
Megőriztük-e emléküket?
Hívek vagyunk-e szellemiségükhöz? Vagyunk-e méltó folytatás?

Hölgyeim és Uraim, Kedves Szegediek!

2011-ben nehéz a felelet. 2011 Magyarországán nehéz 1848 hőseinek tekintetét állni.
163 esztendővel ezelőtt legjobbjaink arra esküdtek és arra szövetkeztek, hogy jobbá teszik a világot. S bár a jobb világ akkor is, és azóta is mindenkinek mást jelentett, abban egyetértettek: haza és haladás nélkül, szabadság nélkül, demokrácia nélkül nincsen jobb világ.
Ott, a Múzeum kerti esőben, a tömegben voltak férfiak és nők. Idősek és fiatalok. Polgárok, szegények és arisztokraták.
Olyanok, akik büszkék voltak zsinóros mentéjükre és olyanok is, akik törve beszélték a magyart. Sem hitük, sem neveltetésük, sem gondolkodásmódjuk, olykor anyanyelvük sem volt egyforma. De nem is az egyformaság, hanem az egyetértés teremtett köztük közös szándékot, közös célt és közös akaratot, mert különbözőségük ellenére nem ellenséget láttak egymásban.
12 rövid pont – 12 nagyszerű gondolat született e közös akaratból.
S elődeink hittel hitték, ez lesz az a fundamentum, amire minden későbbi nemzedék bizton és töretlenül építkezhet.
Ma úgy mondanánk – a nemzeti minimumot fogalmazták meg.
Azt a nemzeti minimumot, mely a hazaszeretetre, a szabadságra s a demokráciára épít. Azokra az értékekre, melyek nélkül élni lehet ugyan, de nem nagyon érdemes.

Kedves Szegediek!

Elődeink olyan szabadságot álmodtak, amely mindenkit megillet, amely mindenki szabadsága.
Olyan demokráciát álmodtak, amelyben a hatalom okosan irányít – de nem kizárólagos és nem uralkodik
Amelyben a kormány nem osztja jókra és gonoszokra, mieinkre és tieitekre, hazafiakra és hazaárulókra a nemzetet, amely nem ítélkezik, és nem kirekeszt, hanem együttműködik, mert tudja sokféle a magyar.
Arra a demokráciára vágytak, amelyben az „arányos közteherviselés” nem arról szól, hogy a gazdagok még többet, a szegények még kevesebbet kapjanak.

Arra a demokráciára, melynek nem alattvalókra és pártkatonákra, hanem szabad és öntudatos polgárokra van szüksége.
Arra a szabadságra, amelyben a hatalom nem fél a véleménytől, a bírálattól sem – hanem egyenesen igényli azt.
163 évvel ezelőtti elődeink szigorú tekintete előtt kell ma elszámolnunk.
Mert Hölgyeim és Uraim hogyan lehet, hogy 2011-ben ismét aktuális a 12 pontból az első, a „kívánjuk a sajtó szabadságát”?
Hogyan lehet, hogy több mint másfél évszázad után ismét a negyedik és a hatodik pont, a „közös teherviselés”, a „törvény előtti egyenlőség” értelmezéséről kell vitatkoznunk?

Hogyan kerülhettünk ilyen történelemmel, ilyen példákkal, ilyen elődökkel a XXI. századi Európa szégyenpadjára?
„Szegednek népe, nemzetem büszkesége” – mondotta egykoron Kossuth Lajos.
Igen, ez a város sokszor volt, sokszor lehetett a nemzet büszkesége.
Igen, a szegediek nem csak 1848-ban mutattak példát a hazának. Amikor elért ide a forradalom híre, ez a sokféle „szögedi nemzet” – felsővárosi hajóácsok, alsóvárosi paprikatermesztők, a Kárász utcai bankárok és a Bakay Nándor-féle nagyiparosok, a palánk szerb és zsidó kereskedői együtt, egy emberként fellobogózták a várost, felolvasták a 12 pontot, és levelet fogalmaztak Kossuthnak, melyben támogatásukról biztosították.

És 31 évvel később, ugyancsak márciusban, a nagyárvíz idején, ugyanezek az emberek - a szegediek - együtt fordultak szembe az elemekkel. A felbőszült Tisza gátján ott volt a tudós rabbi és a város jegyzője, a fiatal mérnök és a kubikos, és mind-mind azt mondták: nem menekülünk, szembe fordulunk. Ezek az emberek – a szegediek - egy nappal az árvíz betörése után újjászervezték a közigazgatást, hat nap alatt elkészítették az újjáépítés terveit, és nemcsak hetipiacot tartottak a néhány négyzetméteres száraz folton, de békén megosztoztak Isten egyetlen épen maradt házán, az alsóvárosi templomon is valamennyi felekezet tagjai.

1956-ban ez a szegediség itt, a mi egyetemünkön mondatta ki először: emeljük föl a fejünket. Nem kérünk tovább a megaláztatásból.
És volt egy 2010 ősze is. Amikor Szeged felelős polgárai kinyilvánították nem kérnek az országos gyűlölködésből: szabad város szabad polgárai, akik céljaikat maguk akarják megfogalmazni, ügyeiket maguk óhajtják intézni és közjavaikkal maguk akarnak gazdálkodni. A választás aktusával egyértelművé tették: Szeged nemcsak modern, fejlődő, dinamikus európai nagyvárossá vált az utóbbi években, de elődeihez, legszebb hagyományaihoz méltó demokratikus, polgári közösséggé is.

Olyan polgárok közösségévé, akik elutasítják a gyűlölködést, nem kérnek az acsarkodásból, a szélsőségekből, nem lehet őket sem zsarolni, sem fenyegetni. Olyan polgárok közössége, akik számára ’48, és ’56 öröksége nem csupán fellobogózott várost és ünnepi szónoklatot jelent.

Hanem a mindennapok valósága.
Valóság, melyben az ember tudomásul veszi azt is, hogy a legfontosabb értékeket, a szabadságot, a demokráciát nem adják ingyen. Ára van. Ára, hogy föl kell nőnünk hozzá. Ára, hogy nap mint nap megtanuljunk élni vele.
Ára, hogy el kell viselnünk és tisztelnünk kell mindenki más szabadságát.
Ára, hogy tiszteljük, hol vannak a határai és ára, hogy megértsük, mindenkinek, a másiknak is: jár.

Mert a szabadság és a demokrácia nem csak küzdelemben születik, de újra és újra meg kell küzdenünk érte.
Hogy megtanuljuk elviselni: a szabadságban sokszínű a világ, sokszínű a város és sokszínű az akarat. Hogy e sokszínűségben nem egymás legyőzése, hanem a konfliktusok értelmes vitákban való meg- és feloldása a cél.
„A demokráciát nem kimondani, hanem működtetni nehéz” – mondotta egykoron Eötvös József, s mi 21 éve tapasztaljuk szavai igazságát. Idő és türelem kell hozzá.
De Szeged legszebb pillanatai ebből a felismerésből születtek és születnek ma is.

Kedves Szegediek!

Mert a szabadság elsősorban bizalom- önbizalom.
Mert a demokrácia felelősség, mely alkotóvá teszi az akaratot.
A hazaszeretet pedig kézen fogva jár a legszebb lokálpatriotizmussal, és a tolerancia, nem leszűkíti, hanem kitágítja a horizontot.
Ez a szegediség az, amely ma utat és házat épít, mely képessé tesz minket a sikerre. Igen, mindannyiunk közös büszkesége kell legyen a két autópálya, a tízmilliárdos iskolafejlesztés, az ország legsikeresebb panelprogramja, a megújuló tömegközlekedés, megszépülő tereink, európai fürdőnk, épülő klinikánk, sokszínű tudásunk, messze földön híres kultúránk.

És büszkeségünk gyarapodó népességünk is.

Kölcsey Ferenc a reformországgyűlések légkörében úgy fogalmazott, hogy a „haza üdvéhez jóakarat kell, e jóakaratot pedig a kölcsönös bizodalom teremti”.
Ez a jóakarat és ez a bizalom a közös, a minimum – mely azután sokféle szálból, sokféle akaratból szövi mindazt, amit úgy hívunk, a jövőnk, a fejlődésünk, a városunk, az otthonunk, a hazánk.
Demokrácia, a mi demokráciánk.
Ahol mindenki véleménye, mindenki akarata fontos. Ahol szabadság van – s ez a szabadság mindenkit megillet.
Ahol nem keresünk, és nem gyártunk ellenséget.
Mert az a politika, mely ellenségképre épít, szükségszerűen előítéletre, haragra és gyűlölködésre épít – s ahol előítélet, harag és gyűlölködés van, ott véget érnek reformkori nagyjaink közös álmai.
Ott nem képzelhető el a Kölcsey által oly fontosnak tartott demokratikus minimum: a jóakarat és a bizalom.
Jóakarat és bizalom nélkül nincs közös cselekvés, az ellenségképre építő politika megöli a haladás két oszlopát: a teljesítményt és a minőséget.
Ahol gyűlölet van, ott nem a teljesítmény és a minőség – hanem a másik legyőzése a cél.
Az ellenségképre épülő hatalomnak pedig mindig új és új ellenségre van szüksége az önigazoláshoz.

Hölgyeim és Uraim,
Ha az ünnepek az elszámolás, a megmérettetés pillanatai is, hiszem, hogy Szeged népe 2011-ben csak úgy, mint a történelem folyamán oly sokszor, képes állni az elődök szigorú, számon kérő tekintetét.
Hiszem, hogy 2011-ben ez a sokszínű, sok-akaratú, de mindig felelős, toleráns, büszke és független szegedi nemzet képes közös akarattal, közös szándékkal és közös erőfeszítéssel várost és bizalmat építeni, képes példát mutatni a hazának.
Hiszem, hogy 2011-ben is – Kossuth Lajos intelme nyomán – „a nemzet büszkesége” lesz.
Mert talán még soha nem volt ily nagy szüksége a hazának a példamutató Szegedre, mint ahogy most van.
Legyünk hát 1848-as hőseinkhez híven méltóak hozzá! Mindannyian!”

Ajánlja cikkünket ismerőseinek!