Címoldal

Tüntetés a médiatörvény ellen

2011. 01. 28. 04:36 | PDF | Nyomtatható változat

Csütörtökön ismét tüntetést szerveztek civilek a decemberben elfogadott új médiatörvény ellen. Budapesten, Pécsen, Gyulán és Szegeden is sokan megmozdultak a sajtószabadságért. A Dugonics téren délután 4 órakor közel 350 ember gyűlt össze.

Tüntetés a médiatörvény ellen

A jelenlévők között az ismert újságírók mellett középiskolások és egyetemisták, középkorúak és nyugdíjasok vettek részt bizonyítva, hogy a sajtószabadságért való aggódás nem korhoz kötött.

A részletes beszámoló helyett inkább a megmozdulás egyik résztvevőjét, Erlauer Balázst kértük meg egy rövid beszámolóra.

 

Tüntetésbe keveredni…

Szombaton az Egyetemi Színház egyik előadásáról átvonultam beszélgetni a társulattal az egyik közeli kocsmába. Végzetes döntés volt. No, nem mintha a saját hányásomból feltápászkodva olyan dolgokat tettem volna, amelyek örökre megváltoztatnák az életem, csupán beszéltem Lipták Lacival.

– Figyelj már! – kezdte – csütörtökön lesz ez a tüntetés a médiatörvény ellen, és beszéltem már néhány színésszel, hogy jöjjenek és vezényeljék le, de elég bizonytalannak érzik a munkájukat, úgyhogy nem jönnek. Szóval te is eszünkbe jutottál. Nem tudom, neked gáz lehet?

Pfú, hát hirtelen nem tudom, holnapra átgondolom. – válaszoltam határozatlanul, miközben épp fejjel lefelé zuhantam, bele a kétségek szakadékába.

Szívem szerint mennék, de ostoba, aki nem indít párbeszédet… a szíve és az esze között. Az eszem tíz körömmel kaparta koponyám belső falát:

Megszívod! Húúú, de nagyon megszívod – üvöltötte – Farba fognak rakni, síkosító nélkül, egy esernyővel. Húzd meg magad! valaki úgyis megcsinálja, te legalább megúszod.

Hohó! – csattintott betyárosat karikás ostorával szívem – Ha már ettől kell félnem, valami nagyon nincs rendben.

Csakazértis! – jutottak közös nevezőre.

Így hát elvállaltam. Szalai Balázs nagyon sokat dolgozott azért, hogy minden simán menjen, pedig valószínűleg benne is lejátszódtak hasonló párbeszédek. 14-e után várt, várt, de Szegeden nem volt mozgolódás, hát elkezdte ő. Neve elhallgatását kérő ismerősétől kapott hangosítást, emelvényt, szüleitől aggregátort, és máris elégségessé vált a technika. Aztán keresgélés következett köztiszteletben álló felszólalók után: Darvasi nem tud jönni, talán küld írást. Balog nagyon velünk van, de ő is csak szöveggel és lelki jelenléttel tud támogatni, Kulkát nem érjük el, Podmaniczky nem reagál, Novák Péternek későn szóltunk, a széleskörű listáról csak Demcsák Katalin tudta vállalni, de természetesen ő is csak az utolsó pillanatban válaszolt.

Szerda esti kupaktanács: mit milyen sorrendben, valami dramaturgia mégiscsak legyen, akármennyire civilnek és esetlennek ígérkezik a délután. Éjszaka beszédírás, versgyakorlás, ráadásul tanulni kell a csütörtöki vizsgára, helyre kell rakni egy prezentációt egy öregek otthonában tartandó, reggeli várostörténeti előadáshoz. Teher alatt nő a pálma, mondják, de növekedéshez aludni is kéne. Egy óránál biztos többet. Nem megy, nem sikerült zenekart szerveznem, senki sem vállalta. Lesznek egyáltalán a Dugonics téren, vagy csak annyian, amennyien egy langyos nyári este üldögélni szoktak?

Mindenkinek a baráti körében akadnak, akik egyetértenek a tüntetés céljával, és az ő baráti körükben is vannak páran, majd amazokéban is, és így tovább. Pár fős társaságok kapcsolódnak egymáshoz, majd a kicsik a náluk nagyobbra duzzadt embertömeghez, és létrejön egy csoport, amihez további emberek csatlakoznak. Bizony nem mindegy, hogy egy emberhez csatlakozik-e a tömeg, vagy a tömeghez egy-egy ember. Így működött pesten, és szegeden is.

Így most legalább 200 ember áll előttem. A lábaim már lefagytak, az arcom lemerevedett, reszket a kezem, és mindjárt kezdeni kell. Leragasztjuk a szánkat, a rágómat persze elfelejtem kiköpni, de nem akarok csalni, óvatosan kicsúsztatom a ragasztószalag oldalán. Balázs meglepően jól indítja, pedig szabadkozott, hogy nem tud kiállni emberek elé, Marci felolvassa Balog szövegét, a közönség válaszolgat a kérdésekre. Utolsó simítások a szövegemen, még egy-két szót helyrerakok, és hidegtől görcsös lábammal fellépek a kis emelvényre. Az első mondat mindent eldönt. Rengeteg idősebb, bölcsebb ember figyelme szegeződik rám. Vagyok elég érett ehhez? Nem csak egy ráérő, bohóckodó fiatal benyomását keltem? A szívem lüktet, a gyomrom a torkomba nyomul, nagy levegőt veszek, és kiszalad az első mondat. Nem dobáltak meg a papírhajókkal, innentől már rendben lesz. Egyből feloldódik a görcs, és az eddig felgyűlt energia hirtelen elönti a testem, még a kisujjamba is magabiztosság költözik. A segítők már kiosztották az előző napokban meghajtogatott újságokat, szerencsére sokan hoztak is magukkal. Balesetmentesen megtörténik a szökőkútra helyezés, nem szakad be senki alatt a deszkapadló, most már teljesen megnyugodhatunk. Lipták Laci ismerteti a már ismert nyílt levelet, Demcsák Katalin előadja személyes történetét és jó néhány verset, én közben átolvasom József Attila Levegőt! című költeményét.

Ahogy magamban mormolom, borsózik a hátam, a színpadon csak fokozódik. Lehet, hogy jobban élvezem, mint a hallgatóság, de ha eddig itt maradtak, ezt még kibírják.

Ha minden jól megy, legközelebb nem találkozunk – búcsúzom az emberektől. Merthogy ez az egész nem olyan jó buli, mint amilyennek a főváros huligán ostromlói megélték annak idején. Egy demonstráció lehet jó hangulatú, és jó, hogy van rá lehetőség, de az nem, hogy szükség is.

Életem egyik legfárasztóbb napja után egy pohár finom fehérbor mellett, kellemesen ellazulva írom ezeket a sorokat bizalmam jeléül, hogy nem csak a politikai élet elleni kritikák, a markáns vélemények, de a háttértörténetek is szabadon szavakba önthetők, és szabadon megjelentethetők. Már nem félek, de örülnék, ha ez nem a – picit magamra kényszerített - bizalmamon, hanem törvénybe foglalt biztosítékon múlna.

Ajánlja cikkünket ismerőseinek!