Címoldal

Igaz történet az agy elcseppfolyósodásáról

2017. 12. 31. 14:43 | PDF | Nyomtatható változat

belvárosi mozi, dombóvári istván, bellus istván, humor, stand up, szeged, szilveszter

Észrevétlenül átalakulsz, és esélyed sincs visszaváltozni. Pedig még dolgozni kellene...

Igaz történet az agy elcseppfolyósodásáról

„Ha te ebből írsz bármit, akkor a Pulitzer-díj máris ott kopogtat...”

Így végződött az utolsó interjúm 2017-ben, köszönhetően annak, hogy bárhogy is szerettem volna, nem tudtam folyamatosan vigyorgó nézőből visszaváltozni újságíróvá, akinek meg kellene még (valahogy) csinálnia ezt a melót, mert előtte majd száz percen át folyamatosan hangosan röhögtem a Belvárosi Mozi Zsigmond Vilmos Termében.

Nem volt semmi bántó Dombóvári István megjegyzésében. Az volt a baj, hogy:

De lépjünk egy kicsit hátrébb, a kezdéshez, ahol máris elcsúszott egy kicsit minden:

– Csúszik a film, éppen be tudunk állni, csináld meg az interjút a két előadás között!

– Jó, legyen, legalább az előadásba is bele tudok majd kérdezni...

Ezt beszéltük meg Takács Évával, a Belvárosi Mozi rendezvényszervezőjével, és ebben maradtunk Dombóvári István és Bellus István menedzsereivel is. Kiderült, kár volt, ugyanis Dombóvárit és Bellust

Annak ellenére így van, mínusz a hasmenés, hogy utóbbit az urban legend szerint senki nem ismeri. (És tényleg...)

Tehát beültünk Annával, és úgy viháncoltunk, mint egy kisiskolás. Mint akit bedzsináztak: egy emberként röhögött a Zsigmond Vilmos Terem egy idő után már a névelőkön is. Folyamatosan egymás után jöttek a poénok, teljesen hétköznapi sztorik, amelyeket azonban az átlagember sosem tudna így elmondani.

Unikornist még éppen nem láttunk, de ebből a lebegő állapotból kellett volna valahogy visszaváltozni dolgozó emberré. Nem sikerült. Pedig készültem, mindkét standuposból, abból a magas szőkéből is, aki az elején volt, de gyakorlatilag csak bemutatkozni tudtam (valószínűleg) rendesen, bár ebben sem vagyok biztos... Lötyögött valami a fejemben, ahonnan kérdéseket kellett volna valahogyan előkotorni, de erre nem volt esély. Helyette ilyen „fantasztikus” dolgokat tudtam mondani:

„Ha a Pista trió bővítésén gondolkoztok, akkor bevennétek akár csak egy szám erejéig is, annak ellenére, hogy Laci vagyok?”

Ilyenkor minden mosoly lefagyna mindenkinek az arcáról. Ott ültek egy-egy széken egy kis helyiségben, várták, hogy bejöjjön a közönség a második előadásukra, rendesek voltak, mert bár ilyenkor mindenhez van kedve (joggal) az interjúalanynak csak éppen nyilatkozni nincs, mégis partnerek voltak. Erre jön egy újságírónak látszó fószer, és akkor így kezdi... És ennél csak rosszabbul folytatja. Annyira rosszul, hogy Bellus gyanakodni kezd:

„Nincs itt a Jáksó valami kandi kamerával?!”

Sajnos nincs, pedig kéne, hogy itt legyen... De legalább lesz popcorn: „egyél, barátom, hátha eszedbe jut valami értelmes...” Nem. Nem jut. Épp ezért abba is hagyjuk, és abban maradunk, egyszer, talán lesz egy második kísérlet. Hátha akkor sikerül...

Életem legkínosabb bő kilenc perce volt. De nekik is... Valamikor majd meg is hallgatom ezt az „interjút”. De még nem merem...

A kivetített idézetek Dombóvári István Kis ember nagy gonddal jár című előadásának bevezetőjében láthatók.

-gszl-

* * *
 
Szeged.hu – Rólunk, nekünk, velünk, értünk. Tartson velünk a Facebookon is!

Ajánlja cikkünket ismerőseinek!